DUNAALMÁSÉRT ALAPÍTÁNY

2020.12.24. - Szenteste

 

Világszép mesék

Mikkó és a Makaróni

- olasz mese

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy édesanya, annak volt egy nagyocska fia, Mikkónak hívták. Egy szép napon az asszony makarónit főzött, és közben így szólt a fiához:

– Szaladj ki, fiam, a rétre, vágj le gyorsan egy kis füvet a kecskének. Majd megebédelsz, ha visszajöttél.
Mikkónak semmi kedve nem volt kaszálni, előbb meg akarta enni a makaróniját. Édesanyja megígérte neki, hogy félreteszi a részét, csak menjen, és kaszáljon gyorsan.
A makaróni közben megfőtt, de Mikkó nem jött. Az édesanyja éhes volt, evett belőle egy kicsit. Nem volt sok az egész, mert Mikkó és az édesanyja nagyon szegények voltak. Amikor a jó édesanya látta, hogy csupán egy szál makaróni maradt a tálban, pedig ő maga is alig evett, gyorsan előkereste kis maradék zsírját, rácsorgatta, egy kis száraz sajtot is megreszelt, és rászórta, hogy minél többnek lássék az étel, mire fia hazajön, és minél jobb ízű legyen. Mert az édesanya nagyon szerette egyetlen fiát.
Mikkó hazajött, gyorsan lerakta a szénát, és szaladt a konyhába. A tál ott volt a tűzhely szélén, melegre tette az édesanyja. Mikkó belekukkantott, és elhúzta a száját. Azt kérdezte:
– Csak ennyi van?
– Csak ennyi, édes fiam – mondta az anyja.
– Ez nem kell – morogta Mikkó durcásan, és hátat fordított édesanyjának és a makaróninak.
Erre azt mondta az édesanyja a botnak:
– Bot, verd meg Mikkót, mert nem akarja megenni a makarónit. De a bot nem mozdult.
Erre így szólt az édesanya a tűzhöz:
– Tűz, égesd el a botot, mert nem veri meg Mikkót, amiért nem akarja megenni a makarónit.
De a tűz sem mozdult.
Azt mondja az édesanya a víznek:
– Víz, oltsd el a tüzet, mert nem akarja elégetni a botot, a bot nem akarja megverni Mikkót, amiért nem akarja megenni a makarónit.
De a víz rá se hederített az édesanyára. Erre az így kiáltott az ökörnek:
– Ökör, idd ki a vizet, mert a víz nem akarja eloltani a tüzet, a tűz nem akarja elégetni a botot, a bot nem akarja megverni Mikkót, amiért nem akarja megenni a makarónit.
De az ökör nem itta ki a vizet. Így szól erre az édesanya a kötélhez:
– Kötél, kösd meg az ökröt, mert az ökör nem issza ki a vizet, a víz nem oltja el a tüzet, a tűz nem égeti el a botot, a bot nem veri meg Mikkót, amiért nem akarja megenni a makarónit.
A kötél azonban nem engedelmeskedett neki. Az édesanya most az egeret szólítja:
– Egér, rágd el a kötelet, mert a kötél nem köti meg az ökröt, az ökör nem issza ki a vizet, a víz nem oltja el a tüzet, a tűz nem égeti el a botot, a bot nem veri meg Mikkót, amiért nem akarja megenni a makarónit.
Az egér nem rágta el a kötelet. Erre így kiáltott az édesanya:
– Macska, kedves kis cicám, edd meg az egeret, mert nem rágja szét a kötelet, a kötél nem köti meg az ökröt, az ökör nem issza ki a vizet, a víz nem oltja el a tüzet, a tűz nem égeti el a botot, a bot nem veri meg Mikkót, amiért nem akarja megenni a makarónit.
Szalad a macska, megeszi az egeret, az egér elrágja a kötelet, a kötél megköti az ökröt, az ökör kiissza a vizet, a víz eloltja a tüzet, a tűz elégeti a botot, a bot megveri Mikkót, és Mikkó megeszi a makarónit.

Forrás: 

Mese - https://www.3szek.ro/

Kép - www.libri.hu

Nyomtatás E-mail

2020.12.23. - A kis segítők

Nyúl Péter karácsonya

 

Segítős mese

 

A kívánságcédula-osztályon óriási volt a felfordulás. Az angyalok ide-oda repkedtek, azt sem tudták, hol áll a fejük. Rengeteg dolguk volt még, csomagokkal megpakolt szánján a Mikulás hamarosan indult a Földre...

Bendegúz, a kis karácsonyi angyal egyedül olvasta és válogatta a kívánságcédulákat, majd továbbküldte a mennyei ajándékhivatalnak.

– Ő olyan szép – sóhajtotta álmodozva.

– Már megint Annácskáról ábrándozol? – kérdezte tőle Konstantin. – Ha mindig máson jár az eszed, valamit biztosan el fogsz rontani, aztán büntetésként mehetsz a csillagpucolóba.

– Én nem hibázok – jelentette ki a karácsonyi angyal. – Egyébként pedig már régesrég kész vagyok a munkámmal.

Ebben a pillanatban a kívánságcédula-osztályra beröppent Annácska.

– Van itt nálam két ajándék, és nem tudom, kinek kell továbbítanom. Egy autópályáról és egy pipáról van szó.

Az angyalka átböngészte a kívánságcédulákat, melyekre előzőleg az ELINTÉZVE bélyegzőt ütötte.

– Lássuk csak, a pipa Emil bácsié a Gesztenyesor 7-ben, az autópálya meg Lujzié a Gesztenyesor 3-as házszám alatt. Mindketten Mennyországfalván laknak.

– Köszönöm a segítséget – mondta nevetve Annácska.

Miközben Annácska szerelmes pillantásokat küldött a karácsonyi angyal felé, elvette az Emil bácsi nevére címzett cédulát, és ráragasztotta az autópálya csomagjára. A Lujzi nevét tartalmazó cédulát pedig a pipás csomagra akasztotta. Pár pillanat múlva megérkezett Bertalan, a postás angyal. Lefékezett a karácsonyi angyal asztala előtt és megkönnyebbülten felsóhajtott:

– Szóval itt lapultok. A Mikulás perceken belül indul.

És mielőtt a szerelmesek egy szót is szólhattak volna, Bertalan fogta a két csomagot, és villámsebesen elrepült. Annácska elsápadt.

– Jaj nekem! Véletlenül Lujzának küldtem a pipát, Emil bácsinak pedig az autópályát! Ebből biztosan nagy baj lesz! Mi lesz velem, ha áthelyeznek a csillagpucolóba?

Erre már Bendegúz is elsápadt. A csillagpucoló ugyanis rettenetesen unalmas munkahely volt. Ezt ő is megtapasztalhatta, amikor háromszáztizenhét évig csillagokat suvickolt ott.

– Gyerünk – mondta, és Annácskával Bertalan után röppent. Amikor a menny kapujában utolérték, a postás angyal már egyedül volt. – Hol van a Mikulás? – kiáltotta az angyalka messziről.

– Elindult a dolgára – válaszolta Bertalan elégedetten. – Rénszarvas húzta szánja roskadozik az ajándékoktól.

– Ne félj, míg engem látsz! – vigasztalta a karácsonyi angyal. – Máris repülök a Mikulás után.

„Ez gyerekjáték lesz – gondolta az angyalka zuhanórepülés közben. – Utolérem a Mikulást, kicserélem az ajándékcédulákat, és a mennyei karácsonyt már a többi angyallal ünneplem.”

Nézett jobbra, nézett balra, de a Mikulásnak nyomát sem találta.

– Mennyei harangok – sóhajtotta. – Vajon melyik ország melyik városában keressem a Mikulást?

Ekkor a horizonton felragyogott a karácsonyi csillag.

– Hát persze – kapott a homlokához –, a Mikulás is a csillagot követi! – Ezt a kis angyal még a karácsonyi angyaliskolában tanulta. – Milyen szerencsés angyal vagyok – ujjongott, majd így kiáltott: – Hé, Mikulás! Várj meg!

De a rénszarvasfogat, mit sem törődve az angyalkával, továbbsuhant. Erre Bendegúz még hangosabban kiáltotta:

– Állj már meg, te, Mikulás!

Ekkor egy város tűnt fel a mélyben, és a Mikulást rénszarvasszánjával együtt elnyelte a téli éjszaka.

– Ilyen nincs – morgolódott az angyalka. – Egyszerűen eltűnt! Most mihez kezdjek?

A kis angyal elhatározta, hogy a házak felett fog suhanni, mert a szánnak valamelyik hófödte háztetőn kell parkolnia. És valóban, az egyik lakóház tetején megpillantotta a Mikulás szánkóját.

– Ez tényleg gyerekjáték volt – örvendezett. – Most már csak ki kell cserélnem az ajándékcédulákat.

Nem sokat gondolkodott, nyomban leszállt a szánra.

– Hé, szabad ezt neked? – kérdezte egy mély hang a háta mögött. Rudi, a rénszarvas volt az.

– Csak gyorsan ki kell cserélnem valamit – magyarázta izgatottan az angyalka.

– Felőlem – bólogatott Rudi –, de előtte engedélyt kell kérned a főnökömtől.

– Rendben.

Bendegúz nem sokat teketóriázott, a kéményhez repült és beleugrott. Amit a Mikulás tud, azt a karácsonyi angyal is tudja. Vagy mégsem? Kicsivel később hangos szitkozódás hallatszott odalenn.

– Huhuhú, de forró! Au, a popóm!

Az angyalka kiugrott a kandallóból. Úgy festett, mint egy szárnyas kéményseprő.

– Mikulás, merre vagy? – suttogta. A félhomály ellenére felismerte az ünnepélyesen feldíszített karácsonyfát, alatta sok-sok ajándékkal. A Mikulásnak azonban a nyomát sem látta.

Ekkor valaki felkapcsolta a lámpát. A karácsonyi angyal ilyen gyorsan nem tudott láthatatlanná változni. Egy kislány állt előtte, aki nagy szemekkel bámulta a furcsa jövevényt.

– Lilla, tudtad, hogy a kíváncsi gyerekek könnyen elijeszthetik a Mikulást? – kérdezte a kislány anyukája a konyhából. – Gyere ki, kérlek, a nappaliból. És miért van ekkora huzat? Talán kinyitottad az ablakot?

– A Mikulás már elment? – kérdezte Lilla az angyaltól suttogva.

– Hát, nagyon úgy néz ki – válaszolta a kis angyal. – Nyilvánvalóan elijesztetted. – Majd kicsit kedvesebben hozzátette: – De az ajándékait itt hagyta. Boldog karácsonyt!

Ezután az angyal sietősen megfordult, és a kandallón keresztül eltűnt a szobából. Mire az angyalka a háztetőre ért, a Mikulás szánja már messze járt, és a karácsonyi csillag is eltűnt. Sűrű felhők borították az eget, nagy pelyhekben hullt a hó.

– Jaj-jaj! – siránkozott az angyal. – Hogyan fogom megtalálni a Mikulást ebben a hóviharban?

Ekkor az úton szánnyomokat pillantott meg. Talán a Mikulás szánja húzta? Bendegúz sietősen követni kezdte a nyomokat a behavazott téli erdőben. A nyomok a vadetetőig vezettek. Ott aztán megpillantotta a szánt is. De rénszarvasok helyett egy lovacska állt előtte.

Az etetőbe friss szénát töltött egy férfi. Volt ugyan szakálla, de nem volt piros a kabátja.

– Nahát, viccesebben néz ki, mint az áruházi Mikulás – állapította meg az angyalka.

– Sértegeted az erdészünket, te csillogó gombolyag – röfögte egy hang a közelben.

– Ó, dehogy – hebegte a megrémült angyalka.

– Akkor menj a saját etetődhöz – mondta a vaddisznó tiszteletet parancsoló hangon.

– Rendben – dadogta az angyal –, de nem vagyok csillogó gombolyag, megértetted?!

Időközben elállt a havazás. A felhőtakaró kicsiny résén keresztül az angyal megpillantotta a karácsonyi csillagot, mely már a következő város felett ragyogott. Továbbra sem tudta, merre keresse a Mikulást. Hirtelen azonban eszébe jutott valami.

– Keresek egy havas háztetőt, amin nincsenek szánnyomok. Ez azt jelzi, hogy a Mikulás ott még nem járt.

Így is lett. Az angyalka talált egy lapos tetejű házat, ahol nem húzódtak szánnyomok. A ház tetején tábla állt: helikopter-leszállóhely. Mögötte üvegajtót látott lifttel. Mivel az angyalka nagyon unta a várakozást, néhány emelettel lejjebb liftezett. Hosszú folyosóra jutott, és mert kíváncsi természetű volt, benyitott az egyik szobába. Az ablak alatt ágy állt, benne egy kisfiú feküdt.

– Szeretem a látogatókat – mosolygott Jancsi –, különösen, ha a Mikulás és az angyalai azok.

– Jaj ne, a Mikulás már járt itt? – kérdezte a karácsonyi angyal rémült arccal.

– Persze – bólintott Jancsi –, amikor az előbb felébredtem, az ajándék már az asztalon volt.

– És miért nincsenek a tetőn szánnyomok? – morfondírozott Bendegúz.

– Talán mert a mentőhelikopter elfújta… – találgatta Jancsi. – Végül is ez egy kórház.

– Hát akkor jobbulást kívánok és boldog karácsonyt! – mondta röviden az angyalka, és kiröppent az ablakon.

– A csudába, megint semmi – morgolódott, amikor elhagyta a kórházat. – A földi kényszerbevetés most már egyre jobban elhúzódik. Ha Péter észreveszi, hogy titokban a Földre repültem, nagyon mérges lesz – sopánkodott.

Egy tágas mező mellett titokzatos fénysugarak tűntek fel.

„Milyen furcsa karácsonyi kivilágítás!” – gondolta az angyal, miközben egy repülőtér radartornyát nézte. Hirtelen eszébe ötlött, hogyan találhatná meg a Mikulást. Bemászott az egyik ablakon, és körülnézett. Az egyik irányítópultnál, rengeteg képernyő mögött fiatal nő ült.

– Megkérdezzem tőle, hogy nem látta-e a Mikulást? Bár a Földön láthatatlannak kell maradnom.

– Láthatatlannak? – rikoltotta Csőri, a papagáj. A kalitkájában álldogált, és félrefordított fejjel nézte az angyalt. – Már egy ideje figyeltelek a radar képernyőjén. Nagyon bátor dolog tőled, hogy a repülőgépek előtt röpködsz.

– Semmiség – mondta az angyal –, de mondd csak, ezzel a radarral más repülő tárgyakat is észre lehet venni, például a Mikulást a szánjával?

A papagáj először az egyik, majd a másik szárnyát nyújtóztatta ki.

– A Mikulás túl gyorsan mozog, ezek a műszerek nem láthatják – jelentette ki.

– Akkor mindennek vége – mondta a karácsonyi angyal lekonyuló szárnyakkal.

– Legfeljebb Emil bácsihoz és Lujzihoz nézhetnék be. De a mennyországfalvi Gesztenyesort úgysem találom meg soha.

– Mennyországfalván vagy. A Gesztenyesor pedig itt van egy saroknyira – rikácsolta a papagáj. – Jól tudom, mert ott lakom.

A karácsonyi angyal villámgyorsan elrepült a Gesztenyesor 7. szám alá. A tetőn sajnos szánnyomok látszódtak, tehát elkésett.

– Most már csak egy esélyem maradt – lihegte. – Titokban ki kell cserélnem az ajándékokat. Lujzi és Emil bácsi talán még nem bontották fel a csomagokat.

Az angyalka kíváncsian bekukkantott az ablakon. Emil bácsi lakásában egy hölgy új nyakláncát csodálta a tükör előtt. Az étkezőasztalnál Emil bácsi felnőtt gyerekei ültek. A szőnyegen pedig, pontosan a karácsonyfa mellett, ott térdelt Emil bácsi. Az angyal nem hitt a szemének: az autópálya össze volt szerelve. Emil bácsi lelkesen mondta:

– Meg kellett öregednem ahhoz, hogy végre saját autópályám legyen. Ez a legszebb karácsonyi ajándék, amit valaha kaptam.

Az angyal nem igazán értette a dolgot, elrepült Lujzihoz is a Gesztenyesor 3-ba.

– Jó szagú mézeskalács, forgószél söpört itt végig?! – kiáltott fel, amikor benézett a nappali ablakán. A karácsonyfa alatt széttépett csomagolópapír, tarka szalagok és papírgombócok hevertek. Az új babakocsi az oldalán feküdt. Lujzi a fa előtt állt, és a kezében egy pipát tartott.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzak, Lujza Holmes vagyok – mondta egy nőnek. – Ön az a betörő, aki el akarta lopni tőlem a legszebb karácsonyi ajándékomat?

– Soha többé nem teszem! – fogadkozott a nő, aki Lujzi mamája volt.

– Akkor rendben – bólintott Lujzi, és detektívhez méltón beleszippantott a pipába. – Különben le kellene tartóztatnom. Büntetésből rakjon itt rendet!

Azzal anya és lánya nevetve vetették bele magukat a csomagolópapír-halomba.

– Hát jó – nevetett az angyalka is –, most már semmi dolgom a Földön.

A mennyország kapujában Annácska már türelmetlenül várta a kis angyalt.

– Úgy aggódtam érted – suttogta.

– Tényleg? – somolygott a karácsonyi angyal. – Minden remekül ment, bár a Mikulást nem tudtam utolérni.

De Lujzi és Emil bácsi nagyon örültek az elcserélt ajándékoknak.

– Hát ez nagyszerű! – ujjongott Annácska, majd olyan nagy cuppanós puszit nyomott az arcára, hogy a kis angyal egészen elvörösödött az örömtől. Ekkor valaki a hátuk mögött köhintett egyet.

– Hát ti ketten? – mosolygott Péter. A két angyalka szétrebbent és ártatlan szemekkel nézett Péterre. – Angyalom, igen ziláltnak tűnsz, nem akarsz nekem mondani valamit?

– Én? Neeem – felelte a karácsonyi angyal. – Minden a legnagyobb rendben.

– Hát akkor – hunyorgott Péter –, most végre mindannyian együtt vagyunk, és megünnepelhetjük a karácsonyt.

A két kis angyal fürgén a mennyei ajándékosztó-szobába röppent.

– Boldog karácsonyt! – suttogta Bendegúz Annácska fülébe, majd hozzátette: – Neked és az egész világnak!

 

Forrás: 

Mese - NLC - NőkLapjaCafé

Kép - Pinterest - 

Nyomtatás E-mail

2020.12.22. - Téli mese

 Mókuska

 

 

Német-Vas Katalin: Téli mese

 

Mint ahogy azt télen megszokhattuk már leesett az első hó. Puha pelyhekben hullott alá a szürke fellegekből. Szép fehér takaróval vonva be a házak piros tetejét, a fák kopasz ágait, a fenyőket és az elsárgult füvet. A természet betakarózott és édes álmát aludta a hópaplan alatt.

Mókus Apó kidugta orrát az odújából azután gyorsan vissza is bújt a jó meleg vackába.

–         No Anyó – mondta feleségének – véget értek a szép napok, most egy darabig nem mehetünk ki.

–         De Apó, gondolod, hogy elég lesz a toboz és a dió, meg a mogyoró a gyerekeknek – mutatott három serdülő csemetéjükre.

–         Reméljük Anyó. Tudod, hogy amíg havasak az ágak nem mehetünk élelem után. Megcsúsznánk a síkos fákon, leesnénk és elpusztulnánk. Ekkora kockázatot egyetlen falat ennivaló sem ér meg.

–         Igazad van Apó, csak tudod Borzaska, Makkancs és Pöttömke milyen falánk.

–         Hát be kell osztanunk, amink van – sóhajtott Apó.

Borzaska, Makkancs és Pöttömke, mintha csak nevük említésére tennék, körbetáncolták Anyót.

–         Éhesek vagyunk, enni akarunk!

–         De gyerekek, talán kérünk! – utasította rendre Apó csemetéit.

–         Jó akkor kérünk, csak adjatok már ennünk – helyesbített Makkancs, aki a legfalánkabb volt hármójuk közül.

–         Aztán megyünk játszani Nyuszi Ricsiékhez – kotyogott közbe Borzaska.

–         Szó sem lehet róla – torkollta le Anyó – nem hallottad mit mondott Apó, síkosak az ágak. Nem lehet kimenni.

–         Kis se nézhetünk? – kérdezte Pöttömke, csak, hogy ő is mondjon valamit.

–         De azt lehet – mondta Apó.

Pöttömke odaállt az odú bejáratához és vágyakozva gyönyörködött a hóesésben.

Megszólította az egyik pelyhet:

–         Ti honnan jöttök? – kérdezte tőle.

–         Ó kis mókus, mi nagyon messziről jöttünk.

–         És hogyan kerültetek ide? – kíváncsiskodott tovább.

–         Elmeséljem? – kérdezte a Hópehely.

–         Igen, csak várj egy kicsit szólok a tesóimnak – azzal beszaladt az odú belsejébe, ahol Borzaska és Makkancs éppen a pociját tömte a dugi mogyoróval.

–         Gyertek gyorsan – ugrott hozzájuk – találtam egy Hópelyhet, aki elmeséli honnan jöttek.

–         Én nem megyek – mondta Makkancs – inkább eszem még egy kis mogyorót, és neked nem adok bibi – feleselt Pöttömkével.

–         Nem is kell, majd megmondalak Anyónak, hogy elcsórtad a tartalék mogyorót. Hogy ki fogsz kapni. Elnáspángolnak – és máris Borzaskához fordult: – Tesó! Ugye Te jössz? – kérlelte.

–         Én ugyan nem – válaszolta Borzaska – olyan hideg van, és különben sem törődök egy árulkodóssal.

–         Tudod, hogy úgysem mondom meg igaziból, csak azért mondtam, hogy adjon egy kis mogyorót, de látod milyen irigy, azért sem ad.

–         Nem irigy, csak éhes.

–         Na, gyere már, olyan érdekes lehet a Hópehely meséje.

–         Akkor se megyek. Különben sem érdekes, mert én tudom, hogy honnan jöttek.

–         Na, akkor mondd meg – erősködött Pöttömke.

–         Nem mondom meg, mert árulkodni akartál.

–         De nem is árulkodtam. Mondd meg.

–         Nem mondom

–         Mert nem is tudod.

–         De igen.

–         De nem.

–         Na jó, menjünk vele – vágta el a vitát Makkancs – nézzük meg azt a Hópelyhet.

Nem akarta, hogy Anyó felfigyeljen a civakodásra, mert akkor bizony kiderült volna, hogy megdézsmálta a tartalék mogyorót és akkor biztos kiporolják a bundáját.

–         Én akkor se megyek – makacskodott Borzaska.

–         Jó akkor meséld el te, honnan jönnek? Azt mondtad, tudod – engedett Makkancs.

–         Tudom is, csak most nem jut eszembe.

–         Nem is tudod – vágta rá Pöttömke.

–         De igen.

–         De nem.

–         Hagyjátok már abba – tett rendet köztük Makkancs nem minden hátsó szándék nélkül – na menjünk – terelte őket az odú bejárata felé – mutasd melyik pehely volt az – fordult Pöttömkéhez.

Pöttömke meregette ez darabig a szemét, de bizony nem tudta megkülönböztetni a pelyheket egymástól.

–         Pehely! Itt vagy? – szólongatta suttogva.

Sajnos Pehely nem tudott már válaszolni, egybeolvadt testvéreivel. Másik pehely nem akadt, aki szóba állt volna a mókusokkal. Borzaska és Makkancs hahotázni kezdtek Pöttömke zavarán.

–         Nem is beszéltél semmiféle Hópehellyel – kacagott Borzaska.

–         De beszéltem – pityeredett el Pöttömke.

–         Jól becsaptál minket – mondta Makkancs és játékosan megtaszította Pöttömkét.

A kismókus éppen az odú szélén állt, megcsúszott és alig tudott megkapaszkodni. Mukkanni sem mert, nagyon félt, hogy leesik. Most bizony megszeppent a két rossz kismókus is, szaladtak Apóhoz, hogy segítsen. Apó segített visszamászni Pöttömkének, de nem úszták meg ennyivel.

–         No, halljam, mit rosszalkodtok már megint. Nem lehet a mókusnak egy perc nyugta sem tőletek? – dorgálta csemetéit.

–         Nem hitték el, hogy beszélgettem egy Hópehellyel. – suttogta Pöttömke.

–         Enyje no – mormogta Apó – pedig, ha jól viselkednétek, mesélnék nektek.

–         Jók leszünk Apó – kérlelte a három kis mókus.

–         No, nem bánom addig legalább nyugton maradtok.

Maga köré gyűjtötte őket, kényelmesen elhelyezkedtek és mesélni kezdett:

–         Egyszer fiatal mókus koromban nagyon kemény, hideg tél volt. Akkora hó esett, hogy még az odúnk ajtaját is majdnem teljesen betemette. Szerencsére a papám legjobb barátja volt Harkály Apó és Ő segített kiszabadítani a bejáratot. Nos ezen a télen találkoztam egy pehellyel.

–         És beszéltél is vele? – kíváncsiskodott Borzaska.

–         Persze, hogy beszéltem. Ezt akarom elmesélni.

–         És hogy hívták? – kérdezte Makkancs.

–        Úgy, mint minden pelyhet. Egyszerűen csak Hópehely, de, ha állandóan közbeszóltak nem fogom elmesélni a mesét. – fenyegette meg őket Apó, így Pöttömke már meg sem mert szólalni. Boldog volt, hogy Apó védelmébe vette és bebizonyítja testvéreinek, hogy a pelyhekkel igenis lehet beszélni. Apó pedig így folytatta: – Szóval Hópehely elmesélte nekem, hogy az ő hazájában mindig tél van nem is nagyon élnek arrafelé állatok, nincsenek fák és mókusok, néhány jeges medve szokott ott vadászni, pingvinek fészkelnek a hómezőkön. Ott élnek a pelyhek békességben és mindent beborítanak. Aztán, amikor elérkezik az ideje a nap lenyújtja nekik sugarát és ők beszállnak a felhőkbe, messzi tájakra utaznak nagyon magasan és ott hullanak le a felhőkből, ahol éppen szükség van rájuk. Ők óvják a földet, a fák ágait a fagy karmaitól. Sokszor egész télen át kitartanak. Aztán amikor nálunk kitavaszodik újra felszállnak a napsugár létrán, visszaülnek a felhőkbe és meg sem állnak hazáig, ahol a következő télig pihennek majd kezdődik elölről az egész.

–       Apó ez nagyon jó mese volt – dünnyögték mindhárman álmosan. – Jó éjszakát Apó!

Azzal mindhárom kismókus elaludt. Így volt mese volt, aki nem hiszi menjen ki télen az erdőbe és kérdezze meg Mókus Apótól.

 

Forrás: 

Mese - cinege.blogger.hu

Kép - felelosszulokiskolaja.hu

Nyomtatás E-mail

2020.12.21. - A téli napforduló

Csodaszarvas

 

Mese a Napról

 

Volt valaha a tenger partján egy nagy, sötét ország. Abban az országban nem sütött nap, lakói soha nem láttak napvilágot.

Fekete felleg borult ott a földre, s ettől olyan sötétség támadt, hogy az emberek alig-alig látták egymást. Úgy is hívták: a Sötétség Országa. Lakóit pedig kunyhólakoknak nevezték, mert házuk nem volt, rozoga kunyhókban laktak. A kunyhókat vesszőből fonták, hánccsal borították, mohával fedték, így aztán nem csoda, hogy a gonosz szél egyre betolakodott a réseken.

Nagy nyomorúságban éltek az emberek a Sötétség Országában.

Ámde a Sötétség Országának közepén kerek hegy emelkedett. A kerek hegyen sok-sok fa nőtt, egész erdőre való. Az erdő közepén nagy gerendaház állt. A házban meleg volt és minden földi jó. Szobáiban hetven fekete testvér lakott. Csak nekik volt a Sötétség Országában gerendaházuk. A ház körül karókerítés, a mögött százezer iramszarvas legelészett. A fekete testvérek nem fogták munkába az iramszarvasokat, de a kunyhólakóknak sem adtak belőlük.

Így ment ez ezer évig, majd még ezerig, és még a harmadik ezer esztendő is lepergett. A kunyhólakók azt gondolták, így is marad mindörökké, hacsak egyszer meg nem szűnik a tél.

De egyszer - ki tudja, mikor - egy csodaszép iramszarvason nagytermetű ember érkezett a Sötétség Országába. Szakálla térdét verte, s ha megszólalt, úgy csillogott a szeme, hogy a sötétségben is jól látszott az arca. A kunyhólakók látták, milyen szép, daliás ember a jövevény, mennyi ész sugárzik a tekintetéből. Mikor megszólalt, mindnyájan figyelmesen hallgatták.

- Sötétségben éltek, barátaim, mivel nem ismeritek a Napot. Pedig van Nap, mégha senki sem látta is közületek. Ha megszerzitek a Napot, ezen a tájon is meleg lesz és világos.

- Mi lehet az a Nap? - csudálkoztak az emberek. Eddig még nem is hallottak felőle.

A fekete testvérek ugyancsak meghallgatták az idegen beszédét. Meghallgatták, és hirtelen haragra gerjedtek, és korholni kezdték a népet.

- Ostobák vagytok, kunyhólakók! Mit hallgatjátok ennek az idegennek a fecsegését! Hogy is lehetne olyasvalami ezen a világon, amit senki sem látott? Ez a csaló csak azért jött, hogy megbolondítson benneteket. Vétek meghallgatni a szavát. Verést érdemelne, hogy itt bolondít benneteket kiagyalt meséivel!

A kunyhólakók töprengtek, gondolkodtak: talán bizony igazuk is van a fekete testvéreknek? Talán jobb volna, ha megölnék a jövevényt.

A hosszú szakállú bölcs meg csak nézte őket, és fejét csóválta. Szemében kialudt a fény. Aztán elvágtatott a pompás iramszarvas hátán, eltűnt, mintha ott se lett volna. Már csak a hangja hallatszott a sötétségben:

- Mától kezdve csak annak jelenek meg, aki hisz a Nap létezésében.

Élt a kunyhólakók közt egy ifjú. Bár ő is szegény volt, akár a többiek, sose járt el a fekete testvérekhez, nem alázkodott meg előttük. Büszke, délceg ifjú volt.

Nem telt bele sok idő, mindnyájan elfelejtették a bölcs öreget. Csak az ifjú nem feledkezett meg róla. Elment arra a helyre, ahol az iramszarvas-zuzmó nő, fölnézett a fekete égre, és így szólt magában:

- Elhiszem, hogy van Nap. De hogy találjam meg a szakállas öreget?

Alig mondta ki e szavakat, megnyílt a zuzmó és a magas moha, és a csodálatos iramszarvas jelent meg az ifjú előtt.

- Ülj fel a hátamra - mondta.

Az ifjú felült rá, és az iramszarvas elvágtatott vele mohán át, mocsáron át, fekete tavak fölött. Aztán hirtelen megállt egy gránitszikla előtt. A sziklán ott ült a nagyszakállú öreg.

- Isten hozott! - köszöntötte az ifjút. - Tudtam, hogy akad a kunyhólakók között olyan ember, aki fölkeres. Derék ember vagy, sokra viszed még az életben, fiam.

- Köszönet dicsérő szavaidért. De mondd meg, hol találhatnék egy darabka Napot.

- Sokat kell még munkálkodnod - felelte a bölcs -, hogy megszerezhesd a Napot. Előbb fonnod kell egy kosarat. Kérj minden kunyhólakótól egy-egy hajszálat, és ezekből a hajszálakból fond meg a kosarat.

Ekkor az ifjú visszatért övéihez. Okosan beszélt velük, és kitől-kitől egy-egy hajszálat szerzett. Amint összeszedte a hajszálakat, nekilátott a kosárfonásnak.

Hetven nap és hetven éjjel fonta a parányi kosarat. Mire elkészítette, ereje, bölcsessége megnövekedett.

Ekkor újból elment a zuzmóligethez, a magas mohacsalithoz, felnézett a fekete égre, és így szólt magában:

- A kosár elkészült. Hogyan juthatnék egy darabka Naphoz?

Alighogy kimondta, szétvált a magas moha, és a bölcs ifjú előtt megjelent a csodaszép iramszarvas.

- Ülj fel a hátamra - mondta a szarvas, és elvágtatott vele mohán át, mocsáron át, fekete tavak fölött. Már nagy utat bejártak, mikor hirtelen vörös fény lobbant fel előttük. A bölcs ifjú megpillantotta a hatalmas vörös Napot az ég peremén.

- Nem félsz a tűztől? - kérdezte tőle a csodálatos iramszarvas.

- Nem félek semmitől - válaszolta az ifjú.

- Akkor nyisd ki a kosarat, de tartsd jó erősen, és magad is kapaszkodjál meg!

A bölcs ifjú kinyitotta a kosarat, erősen tartotta, maga is jól megkapaszkodott. Az iramszarvas egyenest a Nap felé vágtatott. Nekifutott a Napnak. Bársonyos szarvával megdöfte, mire a Napból levált egy darabka, és egyenest az ifjú kosarába esett.

Ekkor megfordultak, és visszafelé vágtattak. Alighogy elérkeztek a kunyhólakók földjére, eltűnt a csodálatos iramszarvas.

A bölcs ifjú ott állt a kunyhólakók között, és így szólt hozzájuk:

- Ti mindnyájan adtatok egy-egy hajszálat. Hajszálaitokból kosarat fontam, és ebben a kosárban elhoztam a Napnak egy darabját. Engedjük ki a Napot a kosárból. Hadd világítsa meg az eget!

Alighogy ezt kimondta, már vágtattak le a fekete testvérek kerek hegyükről. Öklüket rázták, kiáltoztak:

- Ne merészeld megtenni! Ne engedd ki a Napot a kosárból! Kiszáradnak a tavaink! Megolvad a föld méhében a vas, és elárasztja házainkat. Te magad megvakulsz, mi pedig mindannyian megégünk.

A fekete testvérek körülfogták a bölcs ifjút, ki akarták ragadni kezéből a kosarat. De ekkor a kunyhólakók az ifjú védelmére keltek.

- Ne nyúljatok hozzá! - kiáltották. - Nem adjuk a kosarat!

A fekete testvérek kékültek-zöldültek dühükben, megragadták a bölcs ifjút, és a mocsár felé hurcolták. Bele akarták fojtani a lápba, oda akarták belevetni kosarát is. A kunyhólakók nagy haragra gerjedtek. Nekibátorodtak, és életükben először, köveket ragadtak fel a földről. Kövekkel dobálták a fekete testvéreket. Hullott a kőzápor, a fekete testvérek meg éles halcsontokat rántottak elő ruhájuk alól, és szurkálni kezdték a kunyhólakókat. De azok se hagyták magukat. Folyt a vér, állt csata.

Ekkor hirtelen felpattant a kosár fedele, és kiröppent belőle az első napsugár.

Vörös fény árasztotta el az eget. Hajnalpír borította a mocsarakat. A fekete testvérek mind elégtek, hamvaik belehulltak a lápba. A bölcs ifjú meg ott állt, és egyre az eget nézte, a csillogva szétáradó napsugarakat. És a kunyhólakók is mind lelkesülten bámulták az eget.

A tavak vize megkékült, a mohák tarka színekbe öltöztek, fehérbe, vörösbe, sárgába vagy zöldbe. A Sötétség Országában sohasem látott csoda történt.

- Ki vagy te, bölcs ember? - kiáltották a kunyhólakók. - Ki vagy te, aki nekünk ezt a csodát hoztad?

És mindenünnen hozzáfutottak az emberek, és azt kérdezték:

- Te bölcs ifjú! Most már látjuk és tudjuk, hogy van Nap. De ez csak egy kis darabja! Hogyan szerezzük meg az egész Napot?

Alighogy kimondták, megnyílt a magas moha, megjelent a csodálatos iramszarvas, és így szólt a bölcs ifjúhoz:

- Mondd meg nékik, hajtsák ide a fekete testvérek kerítése mögött legelésző iramszarvasokat.

És a bölcs ifjú így szólt a kunyhólakókhoz:

- Menjetek a fekete fivérek házához. Romboljátok le a kerítést, és hajtástok ide az iramszarvasokat. Most már a tiéitek.

És a kunyhólakók lerombolták a kerítést, és a kerek hegyről leterelték a százezer iramszarvast. Felültek a hátukra, és elvágtattak.

Addig vágtattak, amíg végül elértek a Naphoz.

- Nem féltek a tűztől? - kérdezte a bölcs ifjú.

- Nem félünk semmitől. Csak mondd meg, hogy szerezhetnénk meg a Napot.

- Nyílt szívvel vágtasson mindenki a Nap felé, és fogadjon be szívébe egy-egy sugarat a lángjából.

Ekkor a kunyhólakók feltárták szívüket, és sebesen vágtattak a Nap felé. És mindegyikük szívébe jutott egy-egy lángsugár. A százezer szív egyszerre átforrósodott.

- Most állítsátok sorba az iramszarvasokat.

Így is tettek. A csodálatos iramszarvas pedig a szarvával megbökte a Napot, a Nap lesiklott az égről, és rátelepedett az állatok szarvára. És útnak indult százezer iramszarvasán a százezer kunyhólakó, és az iramszarvasok vigyázva vitték szarvuk hegyén a Napot.

Azóta ott izzik, ott vöröslik a Nap a tundra fölött. A tavak kéklenek, kék vizükben halásznak a kunyhólakók. A mocsarak kiszáradtak, és helyükön tarka virág, selymes fű sarjadt. Végtelen erdők susognak a tenger partján.

A bölcs ember pedig él és meg nem hal soha, mert ő szerezte meg a Napot a kunyhólakóknak.

 

Forrás:

Mese - A ​Hold-szép leány meg a vízikirály, Móra Kiadó, 1960. Fordította: Kormos István

Kép - A vágtázó Csodaszarvas - http://magyarnyelv.mozello.hu/

Nyomtatás E-mail

2020.12.20. - Advent 4. vasárnapja

 

adventi gyertyák

 

Tóthárpád Ferenc: A Negyedik Gyertyaláng

 

Az a bizonyos este ugyanúgy kezdődött, mint a téli szünet bármely más estéje. A fehér háztetőkön ünnepélyesen csillogott a holdfény, minden csendes volt, csak a szomszéd kutyák csaholása hallatszott néha. Hetek óta vastag hó takarta a tájat. Ahogyan minden este – és reggel–, a madarak most is odagyűltek a kisszoba ablakpárkányára, hogy felcsipegessék a magokat. Csőrükkel szapora ütemet doboltak a bádogon, mintha azt üzenték volna:

-          Apró magot szórjál, jó tettedért jót várj!

Adrienn, a gondos kislány, most sem felejtette üresen az etetőt. Figyelte a madarakat, jól ismerte őket. Miután az utolsó is elrepült, a párnájába fúrta kis fejét, s a csillagszórós szentestére gondolt. Napközben az adventi koszorún három láng pislákolt, és már csak egy éjszaka volt hátra ahhoz, hogy az utolsó gyertyát is meggyújthassák.

Ez a várakozás azonban más volt, mint az előző évben. Kevés szóval telt a karácsonyi szünet. Apa, a kislánya és a kisfia csendben, óvatosan jártak a lakásban, a televízió is csak alig hallhatóan szólt este, amikor odaültek az édesanya ágya mellé. Korán lefeküdtek, pedig az álom nehezen lett úrrá a gondolataikon.

Mint az elmúlt hetekben mindig, édesapjuk kis idő múlva megigazította a gyerekek takaróját, és puszival kívánt jó éjszakát. Adrienn még mindig nem aludt. A félig nyitott ajtón át odaintett anyukájának. Hangtalanul kívántak egymásnak mielőbbi szép álmokat.

Az apa újra megsimogatta Adrienn buksiját, és az ajtó felé indult.

– A negyedik gyertyát Anya gyújtsa meg! – szólalt meg váratlanul a kislány, és reménykedve nézett az édesapjára.

– Tudod, hogy nagyon beteg, a doktor bácsi is azt mondta, hogy nem kelhet fel. Napok óta lázas. Azért ne félj, majd meggyógyul – válaszolta az apa, de vigyázott arra, hogy tekintete ne találkozzon a kislányáéval.

A csend lassan mindent betakart, de Adrienn hiába erőltette, nem tudott elaludni. Arra gondolt, hogy mennyire megváltozott az életük, amióta az édesanyja ágyban fekszik. Azóta már egyedül tart rendet a szobájában, és nem szórja szét a holmijait a lakásban, sőt még Balázsnak is segít elpakolni. Egy kis huncutság ült ki az arcára, amikor eszébe jutott, hogy az apukája milyen ügyesen mosogat, és hogy már azt is megtanulták, hogy a fehér és a színes ruhákat külön kell mosni. Gondolatai még sokfelé kalandoztak, aztán nagyot sóhajtott, és egy kockás füzetet vett elő. A kisvillany fényénél, göcsörtös betűkkel írni kezdett. Hosszú ideig tartott, amíg végzett a néhány sorral. Néha elgondolkodott azon, hogy egy-egy szót hogyan kell leírni, itt-ott véletlenül átbökte a ceruza hegyével a papírt, de végül elkészült a levéllel. Óvatosan kitépte a lapot, apró borítékot készített belőle, olyant, amilyent még az év elején, az első osztályban tanultak meg hajtogatni. Már nagyon álmos volt, de kikecmergett az ágyból, kinyitotta a kisablakot, friss magot szórt az etetőbe, s a párkány és a tálka közé odatette a papírt. A hűvös szél befújt a szobába, néhány hópelyhet hozott magával. Gyorsan becsukta az ablakot, bebújt az ágyba és a fejére húzta a takarót. Összekulcsolt kezekkel aludt el. Egy kisfiúról álmodott, aki jászolban született, és álmodott még arról a madárról is, amelyik mielőtt elrepül a párkányról, mindig bekopog az ablaküvegen.

A reggeli napfény a redőny rései között lopózott be a szobába. Sugarai éppen a gyerekek arcára vetődtek. Hunyorogva ültek fel az ágyban. A konyha felől halk neszek hallatszottak.

– Apa biztosan valami finomat készít – gondolták, s már a szájukban érezték a meleg kakaó ízét. Adrienn a levélről is megfeledkezett, kiugrott az ágyból, hogy mielőbb bevihesse anyukájának a reggelit. A konyhában nagyon meglepődött. Hihetetlen boldogság töltötte el, amikor az ünnepi asztalnál ott találta az édesanyját is:

– Gyere, ülj ide mellénk! Már jobban érzem magamat – mondta az édesanyja, és hosszasan megölelték egymást. Balázsnak is felderült az arca, el sem akarta engedni anyukája nyakát.

A friss kalács illata betöltötte a konyhát. Nagyokat kortyoltak a kakaóból, és sokáig beszélgettek, mint azok az emberek, akik hosszú idő óta nem látták egymást. Még soha ilyen vidám reggel nem köszöntött rájuk. Az adventi koszorún a negyedik gyertya lángja is fellobbant. Csak Adrienn vette észre, hogy a pislákoló fények ismerős ütemre remegnek: „apró magot szórjál, jó tettedért jót várj!”

 

 

Forrás:

Mese - http://www.kethely.plebania.hu/16_25.html

Kép - https://www.csanyialapitvany.hu/adventi-csaladi-nap-3/

Nyomtatás E-mail