DUNAALMÁSÉRT ALAPÍTÁNY

2020.12.03.- A harmadik mese

 

 

Őzike

-részlet egy soha el nem készült könyvből-

Lady

    Azon a télen hatalmas hóesés volt. Minden nap szakadt az égi áldás, reggeltől estig. Édesapám télen gyalog járt munkába, át az erdőn, a kis falunkon, a közeli városkába az üveggyárba. Mikor hazaért, édesanyám forró teával várta, és átfagyott lábait a nyári réten gyűjtött szárított gyógynövényektől illatozó meleg vízben áztatta, hogy átmelegedjen. Nem volt meleg cipője. Sálat tekert a nyaka köré, édesanyám kötött neki meleg szvettert, nagy, barna gombokkal, de cipőre már nem futotta.

Szegények voltunk.

      Édesanyám nem tudott dolgozni, mert ránk vigyázott a kishúgommal, és megtermelt a ház körül amit tudott, vizet húzott a kútból, azzal locsolta a kertet, abból ittunk, abban a vízben fürödtünk. Volt egy zománcos nagy fazeka, piros, kopottas virágminta volt az oldalán, abban melegítette a vizet a sparhelton. Édesapám sovány keresetéből arra futotta, hogy ennivaló legyen az asztalon és tűz a sparheltben. Kivételes ember volt, mindig jókedvű volt, mindig mindenkinek segített. Ha a faluban valami elromlott, kitört a kisszék lába, beszakadt a padlás teteje és beesett a hó, vagy fát kellett vágni valahol, őt hívták. De nem kellett hívni, ment ő magától. Segített a falubélieknek, mindenki előre köszönt neki, tisztelték, szerették, köztudott volt, hogy önzetlen, jó ember. Sosem kért semmit a segítségért, néha a zsebébe dugtak egy kis zacskó diót, vagy kapott pár házi tojást, cukorkát, boldogan hozta haza nekünk.

De azon a télen beteg lett...

       Talán megfázott, mert nem volt meleg cipője, talán valami más, de lázrózsás volt az arca és köhögött. Édesanyám ült az ágya mellett és borogatást tett a homlokára, teával próbálta itatni. Nem tudott dolgozni menni....és jött a karácsony. Én babát kértem a Jézuskától, a kishúgom színes ceruzákat. Édesanyám titokban sírt, elbújt a konyhában, és a tűzhely fölé hajolva csendesen sírdogált. A köténye szélébe törölte a szemeit....és én tudtam akkor már: idén nem lesz karácsony.

     Eljött a karácsony reggele, és édesanyám maga köré tekerte vastag rojtos kendőjét, hogy kimenjen az udvarra egy kis fáért, leguggolt, megsimogatta a sparhelt mellett melegedő foltos kiscicánk buksiját, sóhajtott egy nagyot, úgy szakadt ki belőle az a sóhaj, hogy benne volt a világ minden fájdalma és kétségbeesése. A fájdalom, hogy beteg a férje, hogy nem lesz pénz, és nincs karácsony sem, és nem tudja, mi lesz most velünk....hogy mit tegyen...hogy legalább túléljünk valahogy. Elforgatta a kulcsot a zárban, és kilépett a verandára. Úgy szakadt a hó, hogy a kerítésünkön túl kezdődő erdőig nem lehetett ellátni...De én láttam őt az ablakból. Ahogy megáll, hirtelen...és térdre ereszkedik. Láttam az ablakból, hogy rázz a vállát a zokogás. Megijedtem, úgy, ahogy voltam kiszaladtam édesanyámhoz, egy szál pizsamában, papucsban, a hóba.

És akkor megláttam....

     Ott térdelt édesanyám, és a lábai előtt egy hatalmas kosár volt az eresz alatt. Nem értettük, nem tudtuk mire vélni. Volt abban minden. Kolbász, szalonna, tojás, vaj, hatalmas cipó, kalács, lekvár, méz, dió, mandula, cukorka, alma, üvegben tej, szárazbab, oldalas...felsorolni sem tudnám. Az a hatalmas két fülű kosár olyan nehéz volt, hogy nem tudtuk megemelni, édesanyám behúzta a házba a verandáról. Nem értettük, de tudtuk: azok a falusiak adták ezt nekünk, akiknek édesapám mindig segített. Híre ment a faluban hamar, hogy beteg. És a jó emberek összefogtak. Mindenki adott valamit a magáéból, hogy legyen nekünk is karácsonyunk. Szalmából sodort kis zsinórra felakasztott édesanyám pár almát és diót, cukorkát. Kimentünk a kapun túlra, ahol rögtön kezdődött az erdő, és a kapu melletti kis fenyőre felaggatunk mindent. Az ablakból néztük a húgommal, ahogy esik kint a hó, és a mi kis szép feldíszített karácsonyfánkat, míg édesanyám a kapott finomságokból ebédet főzött.

Reggel arra ébredtünk, hogy elállt a hó.

     Szikrázott minden a napsütésben, olyan volt, mintha csillogó porcukor borítaná a tájat. A kis fánk körül két őzike elégedetten falatozott a fáról, és mi nevettünk, boldogan, önfeledten. Akkor édesapám kijött a szobából. Gyenge volt még de sokkal jobban. Akkor édesanyám leültette őt a székre, és gyengéden az ölébe volta a lábát. A háta mögé nyúlt, és elővett onnan egy meleg, bundás cipőt. Felhúzta édesapám lábára. Később tudtuk meg, hogy az üveggyár tulajdonosa küldte azt édesapámnak.

Még sohasem sírtunk és nevettünk annyit, mint azon a karácsonyon.

Innen van a hitem az emberi jóságban. Emiatt hiszek a csodákban.

 

Forrás: Internet
Kép: Pinterest - Vintage Christmas cards

Nyomtatás E-mail

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés