DUNAALMÁSÉRT ALAPÍTÁNY

December 17. - Egy madaras mese

szajkó csonkapeter 0683

Mester Györgyi

A szajkó fél pár papucsa

A szajkó büszke madár volt. Nem is csoda, hiszen - a tollruhájában csupán néhány piros mintával dicsekvő nagy fakopáncs, na meg a zöld színben pompázó, piros sapkás küllő mellett -, ő volt az erdő harmadik legdíszesebb tollú madara.

Égkékkel cifrázott, tarkabarka szárnyait lelkesen lebegtette, néhanapján hiúságában még fordult is egyet maga körül, mielőtt megült egy faágon.

Beképzelt volt ugyan, de nem túlságosan. Attól ő még ugyanúgy élte az életét, mint az erdő többi, dolgos madara. Fészket épített, bogarak után kutatott, s csak néhanapján gondolt arra, mitől is lehetne még szebb, káprázatosabb a kinézete, amivel lefőzhetné hasonlóan mutatós tollú madártársait.

Egy kellemes őszi délutánon, ebéd után kutatva az avarban, már épp kiszemelte magának                         az óvatlan hőscincért, amikor váratlanul egy zöld színű, bolyhos makk kupak szorult karmos lábára. Rázogatta, rázogatta a lábát, de a makkocskától nem tudott megszabadulni.

Ahogy alaposabban szemügyre vette, rájött, papucsot kapott az egyik lábára. Egyre jobban tetszett neki. Ezzel akár meg is előzhetném a csinossági versenyben a fakopáncsot - gondolta. Hiszen kinek van még papucsa az erdei madarak között?! Egyedül csak nekem!

Rögtön keresgélni is kezdett egy másik makkocskát, hogy mindkét lábán egyforma „papucsot” viselhessen. Sajnos azonban, ugyanolyan méretűt, ugyanolyan zöld színnel és annyi bolyhocskával, nem talált.

Mivel a kényszerű, de tetszetős lábbelitől nem tudott megválni, elhatározta, egy kis történetet kerekít köré, amit majd madártársainak elmesélhet.

A földön nehéz volt lépegetni a fura papuccsal, így hát szárnyra kapott, és meg sem állt az erdő közepén terpeszkedő hatalmas gyertyánig.

A faágra, melyre leszállt, hamarosan mellé telepedett egy varjú. Azonnal észrevette a szajkó papucsát.

-          De csinos jószág - dicsérte meg az apró lábbelit. Hol szerezted?

A szajkó elmesélte, hogy az erdő túlsó végén, egy makkfa alatt lelte. Kettőt talált, egyforma szépet, hogy mindkét lábára legyen, de repülés közben elveszítette az egyik papucsot.

-          És most mihez kezdesz a fél párral? - kérdezte a varjú.

-          Alighanem „leteszem a másik mellé”, vagyis visszaviszem oda, ahol eredetileg találtam - felelte önérzetesen a szajkó.

A varjú ekkor barátilag segített lecsipkedni a szajkó lábáról a páratlan papucsot. Amikor sikerült, a szajkó azt a csőrébe vette, és visszarepült vele oda, ahol eredetileg rátalált. Útközben, röptében, a magasból a földre pottyantotta a papucsot.

Igaz, hogy így csinosságban nem sikerült megelőznie a fakopáncsot, de mégis, legalább volt egy tanúja, aki hallott az ő papucsáról, és látta is a fél pár lábbelit.

Remélte, hogy a varjú majd világgá károgja, milyen szép papucsa volt a szajkónak, s hogy mennyire jól állt neki az új viselet. Csak hát, sajnos, a papucs elveszett.

Nem is visel azóta egyetlen szajkó sem papucsot...

 

 

Fotó: kapanyel.blog.hu - Csonka Péter

Nyomtatás E-mail

December 16. - A karácsony illata száll

Örökzöld 1

Pataki Edit

Örökzöld

 

Erdész hosszabb időre elutazott, s munkáját Ideiglenes Megbízott vette át. Örökkön nyüzsgött, tüsténkedett, hangoskodásával felverte az erdő eddigi csendjét.

– Állj be a sorba! Ne különbözz! – adta ki az ukázt naponként.

A megszeppent hatalmas fák hiányolták eddigi gazdájukat, de mindent megtettek, hogy engedelmeskedjenek az újnak.

Fenyő beleszületett egy sorba, próbált megfelelni ennek a frissen keletkezett parancssorozatnak. Mivel csak szomszédjait látta, fogalma sem lehetett róla, hogy különbözik s mennyire különbözik tőlük. Sokszor körülnézett, de véletlenül sem talált egyforma két fát környezetében. Tölgy terebélyével, Nyár nyalka karcsúságával, Akác aprócska fürtjeivel, a gyümölcsfák rakományuk gazdagságával – mind-mind különböztek. Még két almafa sem látszott egyformának.

– Ne illatozz! – harsogott a hársra tavasszal a törvény. – Miért van szükség virágra egyáltalán? Mit kezdjek én ilyen sokféle virággal? Én az egység híve vagyok! Vagy ne legyen virág, vagy megegyezünk, milyen az egységes virág, s jaj annak, aki attól eltér!

Ideiglenes Megbízott szerencséjére erős fagyok vitték el a virágok nagy részét, ekkor nem sok ok maradt a kötekedésre.

Mikor az első gyér gyümölcsök feltünedeztek, ezt sem hagyta szó nélkül.

– Miért más Meggy, mint Cseresznye? Döntsétek már el végre, mit akartok! Cseresznye jobb, tessék olyannak lenni! S miért különbözik itt ez az Őszibarack?

A fák ágaikkal fizettek minden különbözőségükért.

Ködök, molyok, férgek, szövőlepkék rondították össze a termést válogatás nélkül, megint nem maradt ok a kötekedésre. Erdész valamikor a fagy ellen is megvédte fáit, a kártevők ellen is a gyümölcsöst, Ideiglenes Megbízottnak minderre nem juthatott ideje.

– Miért vagytok ti ilyen nagyok? – rivallta a leghatalmasabb fák között. – Hogy mertetek megöregedni? A fiatalok alakíthatók, idomíthatók, ti merevek vagytok, görcsösek, süketek minden parancsomra! Titeket tüntetlek el innen legelőször! Az én erdőmben az életkorban is meglesz az egység!

Az öregebb fák értetlenül húzták össze magukat, de a fiatalok is megreszkettek.

– Itt a lombváltás ideje! – ordított ősszel a Főnök, s a lombhullató fák, mielőtt sóhajtva engedelmeskedtek volna, színpompával készültek a téli pihenésre. – Nem értem! – toporzékolt közöttük. – Mi ez a sok sárga meg barna meg arany?! No, majd megmutatom én jövőre, hogy ezt is egységesítem!

A fák többsége csupaszon, félálomban hallgatta a szidalmakat, már sóhajtással sem válaszolt.

– Tessék levetkőzni! – tajtékzott Fenyőre. Ő megrázta magát, s valóban elhullajtotta egy-két jégverés sértette tűlevelét.

Ideiglenes Megbízott nem érte be ennyivel.

– Nem hallottad?! Sárgulj! Vetkőzz! Kopaszra! Csupaszra! Meztelenre! Mit féltesz azokon a szúrós tüskéken?! Ezek itt még csak nem is levelek! Szégyelled, milyen vagy valójában?

– Nem értem, mit parancsolsz – készségeskedett Fenyő. – Erdész minden okos parancsának mindig nagyon szívesen engedelmeskedtem.

– Úgy! Szóval az én értelmi képességeimmel van bajod! Le evvel a maskarával! Ez nem is lombozat. Fa vagy te egyáltalán? Növény vagy te egyáltalán? Azonnal olyan leszel, mint a többiek! Jön a tél, egyetlen koszos kis levél sem maradhat rajtad!

– Nem megy – jelentette Fenyő egyszerűen. – Minden tűlevél én vagyok. Ha leveszed rólam őket, önmagamtól fosztasz meg. Sokkal erősebb belső parancsot hordozok, mint amit rám akarsz erőltetni.

– Akkor semmi keresnivalód itt! Kiváglak innen! Minden nevetséges belső parancsodnál is erősebb a fűrészgép! Csak addig vagy ekkora hős, amíg az nem visít töved közelében!

– Elpusztíthatsz – sóhajtotta Fenyő. – Tudom, hogy halandó vagyok. De tehetsz bármit, megváltoztatni nem fogsz. Én holtomban is fenyő maradok, tűlevelű vagyok, örökzöld vagyok, és tölgy a tölgy, és platán a platán, és hárs a hárs, és gyümölcsfák a gyümölcsöt hozók, gazdagok, sokfélék, érdekesek és értékesek, pótolhatatlanok, összetéveszthetetlenek, míg csak egyetlen kis forgács marad belőlünk.

– Valóban? – gúnyolódott Ideiglenes Megbízott, és felbőgette Fenyő mellett a fűrészgépet. – Valóban azt hiszed, legyőzhetsz? Én mindig minden akadályon keresztülviszem minden akaratomat! Majd megmutatom én neked, ki itt az úr!

– Legyőzheted a fát, legyőzheted ezt az erdőt, lehetsz korlátozatlan uralkodó a pusztaság fölött. De valóban azt hiszed, hogy győzöl? Minden fát, minden erdőt úgysem semmisíthetsz meg, s a Természet erősebb marad nálad, bármit követsz el ellene.

Kidöntött Fenyőt öt testvér találta meg, s örömmel vitték haza, hogy családi körben ünnepeljék vele a Karácsonyt.

Kép: freepik.com

Nyomtatás E-mail

December 15. - Advent 3. vasárnapja

Szfvar Varoskepek Ori Toth 187

Mester Györgyi 

A bábkészítő

 

A városkában ő volt az egyetlen bábkészítő mester. Hosszú évtizedek óta űzte a mesterségét, és a saját kezűleg készített bábokat olyan nagy becsben tartotta, úgy szerette, mint más a gyerekeit.

A szakmája azonban hiába volt olyan ritka, csak nagyon keveset keresett vele. Különösen, amióta megöregedett, és gyengülő látása miatt, egyre kisebb számú megrendelést tudott teljesíteni. Rég túl volt már a hetvenen, a gyerekei felnőttek, ugyanakkor a legnagyobb bánatára, egyikük sem követte őt a bábkészítő mesterség gyakorlásában.

A kisváros egyik neves általános iskolájában az iskola alapításának 20. évfordulója alkalmából a gyerekek bábjátékot terveztek előadni. A történet valamennyi szereplője rendelkezésre állt az iskolai szertárban báb formájában, csupán egy hiányzott, mégpedig a legfontosabb, a főszereplő udvari bolond.

Az egyik kisfiúnak, aki a bábkészítő szomszédságában lakott, eszébe jutott, hogy a hiányzó bábot megrendelhetnék az öreg mestertől.

Be is kopogtatott az öregúrhoz, és előállt a kívánságukkal: szeretnének egy olyan bábot csináltatni, amilyen még senki másnak nem volt, mivel ettől függ az előadásuk sikere.

A mester megörült, hogy újra szükség van a munkájára, és egyből rábólintott. Megígérte, hogy elkészíti a csudabábot, aminek a kinézetét még aznap este meg is tervezte, megrajzolta. Olyan színesre, olyan pompásra akarta csinálni, hogy maga a báb is növelje az ünnepi előadás fényét.

Csak másnap felkelvén jutott eszébe, hogy a pénze épphogy a megélhetésére elég, arra nem, hogy színes, drága anyagokat, és a még szükséges kiegészítőket megvásárolja. Előre soha nem fogadott el pénzt a munkája ellenértékeként, mert mi van akkor, ha mégsem tetszik a megrendelőnek a báb?! Ehhez szigorúan tartotta magát, mármint az utólagos fizetséghez.

De akkor mi legyen? Régről maradt ugyan néhány remekbe szabott bábfigurája, de azokat a gyerekeiként szerette, és semmiképpen nem kurtította volna meg az öltözetüket, nem szedte volna szét őket semmi pénzért, még az új csudabáb kedvéért sem. Hiszen ez a néhány öreg báb volt az ő mesterségének a címere.

Sokat töprengett rajta, mit tegyen, még az éjszaka jó részét is ébren töltötte, aztán csak elaludt, de az utolsó gondolata az volt: visszamondja a báb elkészítését, bármilyen csorbát is ejt a hírnevén a megrendelés elutasítása.

Amíg ő aludt, a kredencfiókban az öreg, évtizedekkel azelőtt készített bábok életre keltek, és elkezdtek tanakodni.

Az aranybrokát ruhát viselő királykisasszony kényeskedve mondta, hogy még rájuk nézve is kellemetlen lehet, ha a bábkészítő nem teljesíti a megrendelést. Hiszen ebből az emberek arra következtetnek majd, hogy nem képes elkészíteni a figurát, nincs is róla elképzelése, nem elég gazdag már a fantáziája.

A királyfi azonban kardoskodott, hogy azért ez nem ilyen egyszerű: egy mester az mester marad, akárhogyan is alakul a helyzet, a régi dicsősége, elismertsége nem függhet egy megrendelés elutasításától.

A pihés bundájú nyuszi báb a királylány, a lompos szőrű farkas a királyfi pártjára állt.

Az utóbbi véleményét támogatta a csipkevarrónő is, aki mindig igen büszke volt a ruhája gazdag fodraira.

Hasonlóképpen gondolkodott a „Piroska és a farkas” mese nagymama figurája, aki ragyogó gyöngyeit köszönhette az öreg mesternek.

Ali baba senkinek nem állt a pártjára, neki egyéni véleménye volt, mégpedig az, hogy nincs olyan mester még a fővárosban sem, aki nagyobb gonddal készítette volna el az ő kunkori orrú papucsát, és fényes szaténból készült turbánját.

A bábok közül csupán egy nem szólalt meg az ügyben, csak csendben hallgatott és meditált: ő egy szokatlan báb volt, személyében az öreg bábkészítő a mesés India egyik isteni alakját, a sokkarú Siva istennő kicsinyített mását alkotta meg.

Az egyik állatbáb, a bölcs bagoly, szintén hallgatott. Ő azonban nem azért, mintha nem lett volna véleménye. Nagyon is volt, és amikor látta, hogy társai milyen tanácstalanok, elmondta, mit gondol.

Mi már olyan régóta a mester birtokában vagyunk. Gyerekeiként szeretgetett, őrzött bennünket, meg nem vált volna tőlünk semmi pénzért. Eszébe sem jutott, hogy hozzánk nyúljon, szétszedjen bennünket egy új báb kedvéért. Most itt lenne az alkalom, hogy mindezt megháláljuk neki.

Szavait nagy csend fogadta, és mégis, mindenki megértette, hogy a bagoly mire gondolt.

Elsőnek a nagymama, mint a legöregebb és legmegfontoltabb közülük, szólalt meg. Én felajánlom a két legszebb gyöngyömet a nyakláncomból, hogy a mester azokat az udvari bolond sapkájának kacskaringós szarva végére illeszthesse. Biztosan jól fognak ott mutatni, nekem pedig marad még elég gyöngyöm.

A csipkevarrónő a csipkéi egy részét ajánlotta fel, amiből - jegyezte meg - remek nyakba való fodor készülhet az új báb számára.

Ali baba közölte, átadja az új jövevénynek hegyes végű, kunkori orrú papucsait, amelyek olyan formásak, hogy igazán láb se kell beléjük. Nekem egyébként is szorították már a lábamat - tette hozzá.

A királylány tarkabarka, rombuszmintás, fényes brokát anyagú felsőszoknyájáról mondott le, mivel az úgyse divatos már. Egy bolondnak még megteszi - selypegte kényeskedve.

A lompos szőrű farkas a bundájából hajnak valót javasolt, a nyuszi pedig nagylelkűen a szájában fityegő répát akarta átengedni a készülendő új bábunak. Őt azonban a társai erről lebeszélték.

Az addig szótlan Siva istennő bábot eddig még sohasem hallotta senki megszólalni. Most nagy meglepetésükre felajánlott kettőt a karjai közül, mondván, neki marad még elég.

A királyfinak már nem is akadt más dolga, mint éles kardjával a felajánlott kelmedarabokat, csipkét, hajnak való szőrdarabkát levágni, a gyöngyöket lepattintani, a papucsot lefeszegetni Ali baba lábáról. Siva istennő a szokott nyugodtságával fogadta, amikor két karjától megszabadították, még csak fel sem szisszent.

A bábok a sokféle holmit egy kosárkába gyűjtötték, majd azt a nyuszi, puha talpain osonva, óvatosan odaállította az öreg mester ágya mellé.

Amikor a bábkészítő reggel felébredt, nagyon elcsodálkozott, hogy is kerülhetett oda mindenféle olyan kelme, ami az új bábhoz szükséges. Aztán felismerve az anyagokat és az egyéb kellékeket, rájött, régi kedves bábjai ajándékozták meg ezzel, meghálálva, hogy elkészítette, megőrizte őket, és sose mondott le róluk, nem adta el őket.

Az udvari bolond bábfigurának az egész iskola a csodájára járt. Igazi remekmű lett, olyan szépen sikerült, hogy az ünnepi előadás után az iskola előterében egy vitrinben kiállították, hogy minél többen gyönyörködhessenek az öreg bábkészítő mester keze munkájában.

Kép : Városképek Székesfehérvár - Ori-Toth-187 - internet

Nyomtatás E-mail

December 14. - Egy értékes mese

a so

Benedek Elek 

A só

Volt egyszer egy öreg király s annak három szép leánya. A fél lába már a koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképp a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik õt legjobban szereti.
Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidõsebbiken:
- Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem?
- Mint a galamb a tiszta búzát - mondta a leány,
- Hát te, édes leányom? - kérdezte a középsõt.
- Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a szellõt.
- No, most téged kérdezlek - fordult a legkisebbikhez -, mondjad, hogy szeretsz?
- Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! - felelte a kicsi királykisasszony.
- Mit beszélsz, te haszontalan lélek! - förmedt rá a király. - Kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!
Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót - nem volt kegyelem: világgá kellett hogy menjen a kicsi királykisasszony.
Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdõbe. Onnan nem is tudott kivergõdni, szállást vert egy odvas fában, s ki-kijárt az erdõbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.
Egyszer, mikor már egy esztendõ is eltelt volt, arra vetõdött a szomszéd királyfi, s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.
Utána megy a királyfi, s beszól:
- Ki van itt?
A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi:
- Hé! ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember, jöjjön ki, ha ördög, menjen a pokol fenekére!
A királykisasszony most sem mert szólni.
Harmadszor is kérdi a királyfi:
- Hé! ki van itt? Szóljon, ember-e vagy ördög, mert mindjárt belövök!
De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogva-szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erõsen, s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi õ. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos-gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no.
Telt-múlt az idõ, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Azt mondta egyszer a király:
- No, feleség, én akkor, amikor elõször megláttalak, nem is igen firtattam, hogy miért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot.
- Lelkem uram - mondja a királyné -, én másként most sem mondhatom. Azt kérdezte az édesapám, hogyan szeretem õt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót.
- Jól van - mondta a király -, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve.
Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött a király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotájának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a finomabbnál finomabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön fõzzenek, süssenek, s abba sót ne tegyenek.
No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolja az öreg király a levest, merít belõle egy kanállal, kettõvel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király: ebbõl bizony kifelejtették a sót, de a sóbafõttben majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s bele sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.
De ezt már nem állhatta szó nélkül az öreg király:
- Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van neked, hogy só nélkül süt-fõz?
- Sóval süt-fõz ez máskor mindig, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.
- No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tetted, mert én erõsen szeretem a sót. Kitõl hallottad, hogy nem szeretem?
- Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram - mondta a fiatal király.
Abban a szempillantásban megnyílik az ajtó, belépett a királyné, az öreg király legkisebb leánya.
Hej, istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívébõl, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világ kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta a legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette azt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Benedek Elek - Többsincs királyfi és más mesék

Magyar népmesék - Diafilm

Nyomtatás E-mail

December 13. - "Boszorkányos" Luca nap

Nagy Lantos Balázs: Csiri, a boszorkány
Ötödik, azaz boszorkányseprűs fejezet

 

Hosszas kutakodás után leltem rá Nagy Lantos Balázs - Csiri, a boszorkány című könyvének további lapjaira. 

Csiri története egy egész hosszú könyvet tesz ki. Az 5. fejezetben arról olvashatunk, hogy Csiri megpróbálja használni a boszorkányseprűjét! 

Boszorkányosan jó kedvű olvasást kívánok! 

Csiri20191CsiriSzőnyegCsiriSeprűCsiri20194Csiri20195

Csiri20196Csiri20197Csiri20198Csiri9

 

Forrás - Archív antikvár oldalak, Könyv - Forma-Art Kiadó 1990 

 

 

Nyomtatás E-mail