DUNAALMÁSÉRT ALAPÍTÁNY

2020.12.09. - A kilencedik mese

A brémai muzsikusok

 

Jacob és Wilhelm Grimm: 

A brémai muzsikusok

    Volt egyszer egy ember és annak egy öreg szamara, aki hűségesen szolgálta gazdáját hosszú évek óta, de most már annyira legyengült, hogy nem bírta tovább a munkát. Az ember már azt számolgatta, mennyit kap majd a bőréért, a szamár azonban megneszelte, mit forgat a fejében, ezért megszökött és elhatározta, hogy meg sem áll Bréma városáig. „Ott majd jól megélek, mint városi zenész” – gondolta. Elhatározását tett követte, és már jó hosszú út volt mögötte, amikor az út szélén egy kutyát pillantott meg: ott feküdt és ásítozott, mint aki nagyon fáradt.

– Mit ásítozol itt, cimbora? – kérdezte a szamár.

– Hát, mert minden nappal csak öregebb és gyengébb leszek – felelte a kutya. – Már nem tudom hajtani a vadat, és a gazdám kis híján agyonütött. Ezért elszöktem, és most nem tudom, hogyan keressem meg a kenyerem.

– Tudod, mit? – mondta a szamár. – Én Brémába tartok, hogy városi muzsikus legyek. Ha akarod, gyere te is, zenéljünk együtt. Én majd lanton játszom, te pedig dobolhatsz hozzá.

A kutyának tetszett a terv, így elindultak.

Egyszer csak megpillantottak egy macskát az út közepén, aki igencsak fancsali képet vágott!

– Hát neked meg mi bajod, cirmos? – kérdezte a szamár.

– Te sem lennél túl vidám, ha olyan szorult helyzetben lennél, min én! – felelte a macska.

– Merthogy már öreg vagyok, elkoptak a fogaim, és szívesebben üldögélnék egy gombolyaggal meg egy tál tejjel a tűz mellett, mint hogy egerek után futkorásszak. A gazdasszonyom már vízbe akart fojtani, de elszöktem. Most aztán nem tudom, mihez kezdjek, adjatok tanácsot!

– Gyere velünk Brémába. Jól értesz a macskazenéhez, kiváló városi muzsikus lesz belőled.

A macska beleegyezett, és csatlakozott hozzájuk. A három vándor hamarosan egy tanyához ért, ahol a pajta tetején egy kakas ült, és torkaszakadtából kukorékolt.

– Miért rikoltozol ilyen velőtrázó hangon? – kérdezte a szamár.

– Így jósolom meg a jó időt – felelte a kakas -, de rám sajnosnem jó idők jönnek. Nagy vendégség lesz itt vasárnap, és a gazdasszonyom a fülem hallatára utasította a szakácsnőt, hogy csináljon belőlem levest, így ma este kitekerik a nyakamat. Kukorékolok hát jó hangosan, amíg még megtehetem.

– Ugyan már, kakas pajtás – mondta a szamár -, gyere inkább velünk. Brémába tartunk, hogy jobb sorsot találjunk magunknak. Neked szép érces hangod van, beleillik a kórusba.

     A kakasnak is tetszett az elképzelés, így most már négyen mentek tovább. Brémába azonban hosszú volt az út, nem értek oda egy nap alatt, s az esete egy erdőben köszönt rájuk. A szamár és a kutya leheveredett egy nagy fa alá, a macska felmászott egy ágra, a kakas pedig felröppent a fa legtetejére, mert ott érezte magát leginkább biztonságban. Mielőtt aludni tért volna, körülnézett, és messze a távolban fénypontot pillantott meg. Le is szólt a társainak, hogy elég közel vannak egy házikóhoz. A szamár azt felelte:

– Ha ez igaz, menjünk még egy darabon, mert itt nagyon rossz a legelő.

– A kutya így folytatta: – Úgy bizony! Én sem vetnék meg egy jó húsos csontot! – Így aztán sietve elindultak a fény irányába, amely egyre erősebben világított, míg végül megérkeztek egy rablótanyához. A szamár, aki a legmagasabb volt, benézett az ablakon.

– Mit látsz, szamár koma? – kérdezte a kakas.

– Hogy mit látok? Bent van egy dúsan megterített asztal, telefinom húsokkal, mindenféle itallal, a rablók pedig körülötte ülnek és mulatoznak.

– Nem hangzik rosszul – mondta a kakas.

– Úgy ám, szívesen lennék a helyükben – felelte a szamár. Tanakodni kezdtek, hogyan űzzék ki a házból a rablókat, és végül ki is ötöltek valamit. A szamár feltette mellső patáit az ablakpárkányra, a kutya felmászott a szamár hátára, a macska a kutya hátára, s legvégül a kakas felröppent a macska fejére. Mikor mindenki elfoglalta a helyét, egy jelre egyszerre kezdtek el muzsikálni: a szamár iázott, a kutya ugatott, a macska nyávogott, a kakas kukorékolt. Olyan fülsiketítő lármát csaptak, hogy még az ablaküveg is megremegett belé! E kísérteties hangok hallatán a rablók rémülten felpattantak, mert azt hitték, szellemek látogatták meg őket, és mind bemenekültek az erdőbe. A négy cimbora pedig bement a házba, és azonnal eltüntettek mindent, mintha hetek óta egy falatot sem ettek volna. Azután eloltották a lámpát és mindegyik megkereste a neki való fekhelyet. A szamár egy marék szalmára heveredett, a kutya az ajtó mögé, a macska a tűzhely hamujába, a kakas pedig a keresztgerendára. A hosszú gyaloglástól kimerülten hamarosan mély álomba zuhantak.

Éjfélkor a rablók a rejtekhelyükről észrevették, hogy a házban már nincs fény, és minden csendesnek tűnik. A rablók kapitánya azt mondta:

– Nem kellett volna úgy megijednünk. Körülnézünk, és meglátjuk, mit tehetünk. – Ezzel előreküldött egy felderítőt, aki semmi mozgást nem észlelt, ezért a konyhába ment, hogy gyufát gyújtson. A macska világító szemeit tüzes széndaraboknak vélte, és nyújtotta feléjük a gyufát, hogy lángra lobbanjon. A macskának azonban ez nem tetszett, a rabló arcába ugrott, köpködött-prüszkölt rá, és összevissza karmolta. A rabló most a hátsó ajtóhoz menekült, de a fekvő kutya felugrott, és beleharapott a lába szárába. Sántikálva a szalmára tévedt, ahol a szamár hevert, az pedig hátsó lábával jól belérúgott. És még ez sem volt elég, mert a zajra felriadt a kakas, szárnyaival csapkodott, és lerikoltott a keresztgerendáról:

– Kukurikú! Kukurikú!

A rabló inaszakadtából menekült vissza a kapitányhoz, és azt mondta:

– Jaj, uram, egy szörnyű boszorkány él a házban, aki rám köpött és hosszú körmeivel összekarmolta az arcomat. Az ajtó előtt egy férfi áll, aki késével belevágott a lábamba. Az udvaron egy fekete szörnyeteg fekszik, aki egy nagy bunkósbottal tanított móresre. A háztetőn pedig egy bíró ül, aki azt kiáltotta: „Kötélrevaló! Kötélrevaló!” Menekültem, ahogy csak tudtam.

    A rablók ezek után már nem mertek visszatérni a házukba, a négy brémai muzsikus meg olyan jól érezte ott magát, hogy eszük ágában sem volt továbbmenni!

Ma is ott élnek, ha meg nem haltak.

 

Forrás: 

Mese: Jacob és Wilhelm Grimm legszebb meséi 

Kép: http://muzeumantikvarium.hu

Nyomtatás E-mail

2020.12.08. - A nyolcadik mese

Turtle dove

 

Bartócz Ilona:
Három karácsonyi galamb

 

      Sötét erdő mélyén éldegélt öreganyó. Nyáron az erdőt járta, a madarak csivitelését hallgatta, gyógyfüveket gyűjtött, meggyógyította a beteg őzikéket, a fészekből kipottyant gerléket, esténként a csillagokat nézegette, s éjszaka édes volt az álma. Így volt ez nyáron.

       De mikor eljött az ősz, lehullottak a nagy fák levelei, hó borította a füveket és a kopasz ágakat, akkor az öreganyóka behúzódott icipici kunyhójába, és várta, egyre csak várta a nyarat. Télen egyetlen öröme volt: a karácsony.


      Karácsony estéjén az öreganyóka az icipici kunyhójában fölállított egy icipici karácsonyfát, a karácsonyfa ágaira három gyertyát, három csillagszórót tett, a legalsó ágát meg legféltettebb kincsével díszítette: egy icipici piros galambdúccal. Az anyóka nagyon szerette ezt a kis piros galambdúcot, aminek a tetejében icipici fehér házikó is volt, igazi kis galambház, apró párkányán meg három icipici üveggalamb, mintha éppen most akarnának beröppenni házikójukba. Öreganyó mindig nagyon türelmetlenül várta a karácsonyestét, hogy végre meggyújthassa az icipici gyertyákat, gyönyörködhessék a gyertyafényben csillogó icipici galambban.
Csakhogy az egyik karácsony este nagyon szomorúan végződött. Csillagszóró szikrája pattant az egyik kis üveggalambra, s az elrepedt. Sírdogált öreganyó, s a következő este, karácsony első napján, reszkető kézzel gyújtotta meg a második csillagszórót. Sisteregve szálltak az icipici csillagszikrák, egy szikra a galambház felé röppent, s elpattant a második üveggalamb is, olyan apró szilánkokra tört, hogy öreganyó még a darabkákat sem találta.


Ez történt karácsony másnapján is: elrepedt a harmadik kis üveggalamb, s üresen maradt az icipici piros galambdúc fehér házikójának párkánya.
A következő karácsonynak már nem is örült szegény öreganyó. Most is földíszítette az icipici karácsonyfát, de a szeme olyan könnyes volt, hogy a fehér gyertyácska fényénél alig látta az icipici piros galambdúcot.


A fehér karácsonyfagyertya nagyon-nagyon megsajnálta öreganyót. Apró kis lángja szomorúan libegett-lebegett, bánatában meg is hajolt a gyertyácska, aztán könnyezni kezdett, akárcsak öreganyó.


A gyertyácska egyik viaszkönnye az icipici piros galambdúc fehér párkányára pottyant, s ott megdermedt: pontosan olyan lett, akár egy kis viaszgalamb. A párkányra hullott a második viaszcsöpp: ott állt a második kis viaszgalamb, aztán a harmadik is. Éppen három galamb számára volt hely az icipici galambdúc fehér párkányán. A sírdogáló gyertyácska végigégett, kialudt.


Öreganyó meggyújtotta a lámpást, még egyszer a karácsonyfára nézett, s a lámpafénynél meglátta a három fehér kis galambot.


- Visszajött a három galambom! - kacagott, s ezentúl megint örvendezve várta a karácsonyestéket.

 

Forrás: https://www.facebook.com/galambpatika/posts/1588629827820038/

Kép: Klipart gyűjtemény

 

Nyomtatás E-mail

2020.12.07. - A heteedik mese

 

Snowhite

Hófehérke

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhétországon túl, volt egy királyné. Ez a királyné - halljatok csudát! - olyan királyné volt, hogy maga szabta, varrta a ruháját. Egész nap el tudott üldögélni az ablak mellett, ott szabott, varrogatott s sóhajtozott magában, mert nem volt gyermeke. Egyszer, amint varr, megszúrja a tű az újját, s mit gondol, mit nem, kinyitja az ablakot, hogy frissen húllott hóval mossa le a vért. Mert éppen húllott a hó javában. Ahogy kihajolt az ablakon, három csepp vér lecseppent a hóba, s úgy megtetszett a királynénak a pirosság a fehér hóban, hogy elsóhajtotta magát: Hej, Istenem, ha megáldanál engem egy olyan gyermekkel, aki olyan fehér volna mint a hó, olyan piros mint a vér, s olyan fekete, mint az ablak ébenfa rámája! Isten meghallgatta kérését, megáldotta egy leánykával, ki fehér volt mint a hó, piros, mint a vér, s a haja olyan ragyogó fekete, mint az ébenfa. Merthogy fehér volt, mint a hó a kis leány, elnevezték Hófehérkének. De nem sokáig gyönyörködhetett a királyné Hófehérkében, attól kezdve, hogy kinyitotta az ablakot, elkezdett betegeskedni, lassanként elhervadt s meghalt.

Eltemették a királynét nagy pompával, de esztendőre telve a király újra megházasodott. Szép asszony volt az új királyné, de büszke, kevély, mindig cicomázta magát, folyton a tükör előtt állott, az ő csudatükre előtt, ki ha kérdezett tőle valamit, válaszolt rá. Egyszer amint nézegette magát a tükörben a királyné, kérdi:

Tükröm, tükröm, felelj nyomban:
Ki a legszebb országomban?

Felelt a tükör:

Könnyü arra válaszolnom:
Te vagy a legszebb, asszonyom!

Örült a királyné, nagyon örült, mert tudta, hogy a tükör csak a színigazat mondja.

Eközben telt, múlt az idő, nőt, növekedett Hófehérke, napról-napra szépűlt, s mikor hét éves lett, szebb volt, sokkal szebb, mint a királyné. Látta ezt a királyné, de nem akart hinni a szemének, odaállott a tükör elé s megkérdezte:

Tükröm, tükröm, felelj nyomban:
Ki a legszebb országomban?

Felelt a tükör:

Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál,
De a lányod szebb náladnál!

Haj! megijedt erre a királyné, kékűlt, zöldűlt az arca, majd felvetette a boszúság! Mit! hogy nálánál szebb legyen Hófehérke! Ettől az órától fogvást nem nézhette Hófehérkét, mert ha csak rápillantott, elsárgúlt az irigységtől. Nem volt többé nyugodalma sem éjjel, sem nappal, s mind azon törte a fejét, hogy' pusztítsa el Hófehérkét. Gondol ide, gondol oda, ő bizony behivatja az udvari vadászt, s megparancsolja neki:

- Hallod-e, vidd ki Hófehérkét az erdőbe, ott öld meg, a szívét s a máját vedd ki, hozd haza, hadd lássam, igazán megölted-e?

Megsajdúlt a szíve a vadásznak erre a gonosz beszédre, de nem szólhatott. Kiment nagy búsan a szobából, aztán ment Hófehérkéhez, jó kedvet mutatott előtte, s hívta az erdőbe. Ment Hófehérke, hogyne ment volna! Mikor aztán kiértek az erdőbe, erdőnek a sűrüjébe, megállott a vadász, hullani kezdett a könnye, mint a záporeső, s elmondta, hogy mi szörnyü itéletet mondott Hófehérkére a királyné. Hej, Istenem! sírt Hófehérke, könyörgött a vadásznak, hogy annak majd megszakadt belé a szíve:

- Ne öljön meg, édes vadász bácsi, eresszen engem, hadd bújdosom el, én szegény árva!

Gondolta magában a vadász:

- Hát minek is öljem meg én! Majd úgy is megölik a vadak szegényt. Én meg lelövök egy őzikét, annak a szívét s máját hazaviszem a királynénak.

Úgy tett a vadász, ahogy elgondolta. Hófehérkét útnak eresztette, aztán lelőtt egy őzikét, annak a szívét, máját kivette, hazavitte, a királyné még akkor este megsütötte, megette, s azzal lefeküdt adta gonosz lelke! Ezalatt meg Hófehérke ment az erdőben, mind beljebb-beljebb, félt szegény még a falevéltől is, hát még mikor medvék, farkasok s mindenféle erdei vadakkal találkozott! De lám, az erdei vadak nem bántották, szépen kitértek előle. Csak ment, mendegélt szegény Hófehérke, s mire esteledett, alkonyodott, egy kis házacskához ért. Gondolta magában, bemegy oda, hátha jólelkekre talál s szállást adnak éjszakára. Bemegy a házikóba, körűlnéz s hát, Uram, Teremtőm, ott minden olyan icike, picike, olyan csínos, olyan kedves, olyan tiszta, hogy azt emberi szó nem tudja elémondani! A szobácska közepén volt egy asztalka, meg volt szépen terítve, rajta hét tányérocska, minden tányérocska mellett egy kanalacska, aztán villácska, késecske, s hét poharacska. A fal mellett volt hét ágyacska, mind a héten hófehér terítő.

- Vajjon ki lakhatik itt? - kérdezte magában Hófehérke, mert egy lelket sem látott. Már akárki, gondolta magában, - ő bizony itt marad. S mert éhes volt nagyon, mind a hét tányérkáról evett egy keveset s mind a hét poharacskából ivott egy csepp bort. Aztán, mert fáradt volt, sorba próbálgatta az ágyacskákat, de az egyik hosszú volt, a másik nagyon rövid, na, a hetedik éppen neki való volt: abba belefeküdt s elaludt.

Már sötét este volt, mikor hazajöttek a házikó gazdái: hét törpe volt, mind a hét bányász, az erdő mellett, a hegyekben bányászkodtak, ásták az aranyat, ezüstöt. Belépnek a törpék a szobába, meggyújtanak hét lámpácskát, asztal mellé telepednek s hát uramfia, látják, hogy valaki itt járt, mert mind a hét tányérról hiányzott egy kevés étel s a poharacskák sem voltak szinűltig teli, mint rendesen.

Megszólal az első:

- Hm, hm, vajjon ki űlt az én székemen?

A második:

- Hát az én tányéromról vajjon ki evett?

A harmadik:

- Ki tört le az én kenyerecskémből?

A negyedik:

- Ki evett az én főzelékemből?

Az ötödik:

- Vajjon ki szúrkált az én villámmal?

A hatodik:

- S ki vágott az én késecskémmel?

A hetedik:

- Hát az én poharacskámból ki ivott?

Akkor az első az ágyára tekintett s látta, hogy valaki feküdt azon.

- Hm, hm, vajjon ki fekhetett az én ágyamon?

Arra mind az ágyokra néztek s egyszerre kiáltották: Az enyémen is feküdt valaki!

A hetedik, mikor jó közelről megnézte az ágyát, megpillantotta benne Hófehérkét, szólítja a többieket, azok odaszaladnak, összecsapják a kezüket, nem akarnak hinni a szemüknek, hozzák a lámpácskájukat, rávilágítanak Hófehérkére s egyszerre kiáltották el magukat: Jaj de szép gyermek, jaj de szép!

De tüstént elhallgattak, nehogy felébredjen Hófehérke, lábújjhegyen jártak, csendesen vetkeződtek s a hetedik törpe sorba járta a többiek ágyát, hol ennél, hol annál aludt egy keveset ezen az éjszakán.

Reggel jókor felébredt Hófehérke, látja a hét törpét s megijed szegény, de nagyon. De a törpék mosolyogtak, körűlállották s nyájasan kérdezték: - Ki vagy te, szép leányka?

- Hófehérke az én nevem, felelt a leányka. Aztán elbeszélte, hogy mi történt vele.

Mondották a törpék:

- Bizony, ha ez történt veled, maradj itt velünk, jó dolgod lesz itten. Tartsd rendben a házunkat, süss, főzz, mosogass, söpörgess, fódozgasd a ruhánkat s élhetsz velünk míg a világ s még két nap!

Mondta Hófehérke:

- Itt maradok nálatok, kedves törpék, hogyne maradnék!

Ott is maradott Hófehérke, a házacskát rendben tartotta, a törpék reggel mentek, este jöttek s pompás vacsora várta őket mindég. De ahányszor elmentek a törpék, mindég lelkére kötötték Hófehérkének, hogy vigyázzon magára, mert a királyné nemsokára megtudja, hogy itt van.

- Senkit be ne eressz! - ezzel búcsuztak tőle minden áldott reggel.

Hát a királyné mit csinált ezalatt? A királyné bizony boldog volt, mert azt hitte, hogy csakugyan a Hófehérke szívét, máját ette meg s most már ő a legszebb az egész országban. Hanem hogy telt-mult az idő, egyszer mégis a tükör elé lépett s kérdezte:

Tükröm, tükröm, felelj nyomban:
Ki a legszebb országomban?

Felelt a tükör:

Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál,
De a lányod szebb náladnál.

Megijedt a királyné, nem akart hinni a fülének, kérdezte újra:

Tükröm, tükröm, mit beszélsz te?
Hiszen meghalt Hófehérke!

Mondotta a tükör:

Dehogy halt meg Hófehérke!
Hét törpének a vendége.

Megint nem volt ez órától fogvást nyugodalma a királynénak sem éjjel, sem nappal s mindazon törte a fejét, hogy s mint tudná elpusztítani Hófehérkét. Mit gondolt, mit nem, befestette az arcát, még pedig öregre festette, aztán felöltözött vén boltosasszonynak, összeszedett mindenféle csillogó-villogó portékát s úgy indult az erdőbe, a hét törpe házához. Odatalált egyenesen, kopogtatott az ajtón s bekiáltott:

- Szép portéka, olcsó portéka, tessék, tessék!

Hófehérke kidugta a fejét az ablakon s kérdezte:

- Mit árul, néne?

- Szép portékát, jó portékát, felelt a királyné, derékövet, mindenféle színűt, szebbnél-szebbet, tessék, szép kisasszony!

Elészedett egyet, a legszebbet, tiszta selyem volt az, mutatta Hófehérkének.

- Ugy-e szép?

- Jaj, de szép!

Gondolta magában Hófehérke: ezt a jó asszonyt bátran beereszthetem, ettől ugyan nem lesz bántódásom. Kinyitotta az ajtót, beeresztette az asszonyt s kiválasztotta magának a legszebb övet.

- Jaj, de szép vagy, lelkem aranyom! - csapta össze a kezét az asszony. Várj csak, hadd csatolom én az övet karcsu derekadra!

Hófehérke engedte, hogyne engedte volna! De a gonoszlelkű asszony mind szorosabbra-szorosabbra húzta az övet, egyszerre csak elakadt Hófehérke lélekzete s holtan esett a földre. Azzal a királyné elsietett, szaladt haza nagy örömmel, hogy most megint ő a legszebb.

Jőnek haza este a törpék, látják, hogy Hófehérke a földön fekszik, nem mozdul, nem is lélekzik, mintha meghalt volna. Haj, édes jó Istenem, de megijedtek a törpék! Hirtelen fölvették, ágyba fektették s nézték, vizsgálták, mi baja lehet. Egyszerre csak meglátják derekán a selyemövet. Kettévágják s hát Hófehérke kezd ébredezni. Mikor aztán egészen magához tért, elmondta, hogy ki volt nála.

- Az az asszony a királyné volt, mondották a törpék. Lám, lám, úgy-e mondtuk, hogy senkit be ne eressz! Többet föl ne nyisd az ajtót, ha magadban vagy itthon!

Ezalatt a királyné hazaérkezett s tüstént ment a tükör elé, kérdezte:

Tükröm, tükröm, felelj nyomban:
Ki a legszebb országomban?

Felelt a tükör:

Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál,
De Hófehérke szebb náladnál!

Mondotta a királyné nagy haraggal:

Bolond tükör, mit beszélsz te?
Hiszen meghalt Hófehérke!

Felelt a tükör:

Dehogy halt meg Hófehérke,
Hét törpének a vendége.

De bezzeg felfordult a világ a királynéval, mikor ezt hallotta! - Bizonyosan feleszénkedett, gondolta magában s megint azon törte a fejét, hogy s mint pusztítsa el Hófehérkét. Adta gonosz lelke értett a boszorkánysághoz, hókusz, pókusz - csinált egy mérges fésűt, aztán felöltözött vén asszonynak s ment a törpék házához, kopogtatott az ajtón, bekiáltott:

- Tessék! tessék, jó portéka, olyan olcsó, mint a répa!

Hófehérke kinézett az ablakon s rákiáltott:

- Csak tovább egy házzal! Itt hiába házalsz.

De a királyné nem ment tovább, elévette a fésűt, arany volt az kívül, csillogott, ragyogott s Hófehérkének úgy megtetszett, hogy nyomban kinyitotta az ajtót. Nézte, csudálta a fésűt s megvette.

- No, most én majd megfésüllek, mondotta a királyné, úgy sincs, aki rendesen megfésüljön.

Hófehérke nem gondolt rosszat, hogy gondolt volna. Hagyta, hogy fésülje meg a vén asszony, de alig ért fejéhez a fésű, elszédült s eszméletlen terült el a földön. A királyné jól a Hófehérke fejébe nyomta a fésűt, aztán - ill' a berek, nádak, erek! - elszaladt, hazáig meg sem állott.

Áldott szerencsére, esteledett, alkonyodott, a törpék hazajöttek s hogy látták Hófehérkét a földön, mindjárt a királynéra gondoltak. Hófehérkét felvették a földről, ágyba fektették, nézték, vizsgálták, a fésűt megtalálták, a fejéből kihúzták s im', Hófehérke egyszeribe feleszénkedett s elmondotta, hogy mi történt.

- Az az asszony a királyné volt, mondották a törpék. Minek nyitottad ki az ajtót? Többet ki ne nyisd, mert egyszer szörnyű halálnak halálával halsz meg!

Azalatt a királyné a tükör elé állott s kérdezte nagy büszkén:

No, tükröcském, felelj nyomban,
Ki a legszebb országomban?

Felelt a tükör:

Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál,
De Hófehérke szebb náladnál!

Hej, nagyot toppantott a királyné, mondotta szörnyű haraggal:

Bolond tükör, mit beszélsz te!
Hiszen meghalt Hófehérke!

Mondta a tükör:

Dehogy halt meg Hófehérke,
Feléleszté hét törpécske.

Dúlt, fúlt a királyné, nem lelte helyét, aztán elbujt egy sötét kamarában, hol senki sem láthatta, ott kotyfolt, hókusz-pókuszolt s csinált egy szép kerek almát, pirosat, hogy aki ránézett, megkívánta, de belül méreg volt a szép piros alma. Akkor bekente az arcát, felöltözött parasztasszonynak, úgy ment a hét törpe házához, kopogtatott az ajtón, Hófehérke pedig kinézett az ablakon.

- Tovább egy házzal, be nem eresztlek, szólt ki Hófehérke.

- Nem is akarom, aranyos kisasszony, úgy is elfogyott az almám, csupán ez az egy van, azt is magának adom, ha elfogadja.

- Nem, nem, nem szabad elfogadnom.

- Talán bizony attól fél, hogy mérges? Ihol, ketté vágom, a piros felét megeszem én, a fehér felét egye meg maga, lelkem.

Az ám, úgy csinálta, adta gonosz lelke, hogy a fehér felében volt a méreg, a piros felében meg semmi sem volt.

Hófehérke, mikor látta, hogy az asszony milyen jóízűen eszi az almát, elfogadta a másik felét, de alig harapott belé, holtan terült el a földön.

- No, most ébresszenek fel a törpék! kacagott a királyné s elszaladt, mint a szél, meg sem állott hazáig. Ahogy hazaért, a tükör elé állott s kérdezte nagy kevélyen:

No, tükröcském, felelj nyomban:
Ki a legszebb országomban?

Felelt a tükör:

Könnyű erre válaszolnom:
Te vagy a legszebb asszonyom!

Most már megnyugodott adta gonosz lelke, bizonyos volt abban, hogy meghalt Hófehérke.

Jőnek este haza a törpék, látják, hogy megint a földön fekszik Hófehérke, felveszik, ágyba fektetik, nézik, vizsgálják, nem találnak rajta semmit, mosdatják vízzel, borral, ecettel, de Hófehérke nem ébredett fel.

- Meghalt! Meghalt! - sírtak, jajgattak a törpék s majd megszakadt a szívük. Nagy búval, bánattal, sűrű könyhullatással koporsót faragtak, abba Hófehérkét beléfektették, a koporsó körül leültek mind a heten s három napig folyton sírtak, mint a záporeső.

Akkor azt mondták:

- Nem temetjük a fekete földbe a mi drága Hófehérkénket, csináltatunk neki üvegkoporsót, hadd lássuk mindég.

Csináltattak üvegkoporsót, abba fektették Hófehérkét, ráírták a nevét s azt is, hogy király leánya volt, - úgy vitték ki magas hegynek tetejére, ott letették s egy közülök mindig ott ült a koporsó mellett, őrizte, nehogy valaki elvigye. És jöttek arra az erdei vadak s még azok is siratták a szép Hófehérkét.

Telt, mult az idő s Hófehérke nem változott a koporsóban, úgy tetszett, hogy csak alszik. Fehér volt, mint a hó, piros, mint a vér s fekete a haja, mint az ébenfa.

Történt egyszer, hogy az erdőbe jött vadászni egy királyfi, a hegy tetején meglelte a koporsót, koporsóban Hófehérkét s olvasta, mi a koporsó oldalára volt írva. Nem győzte nézni, csodálni a királyfi Hófehérkét s mondta a törpéknek:

- Adjátok nekem ezt a koporsót s azt adok cserébe, amit csak a szívetek kíván.

Mondották a törpék:

- Nem adjuk azt mi az egész világért!

- Hát ajándékozzátok nekem, mondotta a királyfi, mert nem tudok élni, ha nem látom Hófehérkét.

A törpék megsajnálták a királyfit s neki ajándékozták a koporsót. Akkor a királyfi a szolgáival felvétette a koporsót, ezek elindultak, mentek, mendegéltek. Egyszer csak megbotlanak a szolgák, megrázkódik a koporsó, s im, halljatok csudát! a mérges alma kigurult Hófehérke torkából, aztán csak fölnyilik a szeme, mosolyog a szája: föltámadott Hófehérke!

- Hol vagyok? kérdezte Hófehérke.

- Nálam! felelt a királyfi s elbeszélte, hogy mi történt. Aztán mondta: jere velem az apám palotájába, légy a feleségem, szép Hófehérke!

- Veled megyek, veled, felelt Hófehérke, tied leszek, tied.

Akkor a királyfi lovára ültette Hófehérkét, hazavitte s kihirdették ország-világ előtt, hogy házasodik a királyfi. Jöttek a vendégségre mindenünnen, meghívták arra a királynét is, az fel is öltözött legszebb ruhájába, de minekelőtte útnak indult, megkérdezte a tükröt:

Tükröm, tükröm, felelj nyomban:
Ki a legszebb országomban?

Felelt a tükör:

Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál,
De Hófehérke szebb náladnál!

Mérgesen toppantott a királyné:

Bolond tükör, mit beszélsz te!
Hiszen nem él Hófehérke.

Mondotta a tükör:

Dehogy nem él Hófehérke!
Most öltözik hófehérbe.
Ő a királyfi mátkája,
A jöttödet nagyon várja!

Hiszen várhatta Hófehérke a gonosz lelkű királynét, nem jött el az a vendégségbe. Ahogy hallotta a tükör beszédjét, elkékült, elzöldült s csak elterült a földön. Többet fel sem is kelt soha.

Hófehérke ma is él, ha meg nem halt, de még a törpék is.

Holnap mind legyenek a ti vendégetek.

 

Forrás: 

Mese: https://mek.oszk.hu/10100/10149/10149.htm#19

Kép: https://whatsondisneyplus.com/snow-white-and-the-seven-dwarfs-retro-review/

Nyomtatás E-mail

2020.12.06. - A hatodik mese

 
Fenyőfa az erdőben
 
A MAGÁNYOS KISFENYŐ
 
Hideg téli délután volt. A gyerekek kint a réten hógolyóztak, néhányan hóembert építettek. Még világos volt, de látszott, hogy hamarosan szürkülni fog...
A rét mellett volt egy kis erdős terület. Arra sétált az idős hajlott hátú néni. Szomorú volt, és nagyon magányos.
-Istenem, be szépek is ezek a fenyőfák! Sokat kivágtak már, be kár értük. Ej, ha lehetne nekem is egy picike kis fenyőfám, hogy rátehetném a régi díszeket, amiket régen még a Papával aggattunk fel karácsonykor a fára... De hát nem lehet fám, a számlák meg a gyógyszerek elvitték a nyugdíjat... - törölte le arcáról a könnycseppeket.
A közelben állt egy kicsi fenyő. Nem volt olyan nagy, mint a közelében lévő három hatalmas fenyőfa, talán egy méter magas ha volt, de lehet hogy még annyi sem. Meghallotta, amit beszélt halkan a néni.
-Csókolom, néni! - köszönt a kis fenyőfa. A néni felkapta a fejét, nézett körbe, ugyan ki üdvözölte, de senkit nem látott.
-Csak képzelődöm... - suttogta.
-Nem tetszik képzelődni! Itt vagyok! A pici fenyő vagyok! Néni, kérem... Én olyan magányos vagyok itt. A többiek már nagyok, nem foglalkoznak velem, hozzám sem szól egyik sem. Néni kérem... Vigyen engem haza. Tudom, most lesz karácsony, és én szeretném a nénit boldognak látni. Vigyen haza, engem feldíszíthet...
-Ugyan, kedveském, hát hogyan tudnálak én hazavinni téged? Nagyon kedves vagy, de én nem akarlak kivágatni.
-Néni... Kérem... Nekem nincs senkim, ha ki is kell vágatni nem bánom, de szeretném boldognak látni.
-No várj csak, kicsi fenyő! Hazasétálok, aztán beszélek a szomszéd fiatalemberrel. Hátha tud segíteni!
Azzal a néni elment. A pici fenyőfa érezte, hogy fogja még látni a nénit.
A néni át is ment a szomszédhoz. Elmesélte, mi történt.
-De hát én nem akarom kivágatni azt a kicsi fát...- pityeredett el. A szomszéd fiatalember átkarolta, és halkan mondta a néninek :
-Ne sírjon, Mariska néni! Megoldjuk! Magának itthon lesz a fa, de nem lesz kivágva. Várjon egy percet, mindjárt jövök.
Azzal kiment a kamrába, és egy ásóval meg egy nagy vödörrel jött vissza.
-Mehetünk? - kérdezte a nénit. - Kiásom a pici fenyőfát Mariska néninek, az ünnepek alatt így vödröstől bent lesz, majd ha vége az ünnepeknek és nem lesz fagyos a föld, kiültetem magának.
A néni felállt és elindultak az erdőbe. A kicsi fenyő nagyon megörült, ahogy meglátta a nénit. Boldog volt.
-No, Te kicsi fenyőfa, most már csak hazatollak a talicskán, és nagyon sokáig a Mariska néninél laksz majd - mosolygott a szomszéd.
Azzal szépen kiásta körbe a kis fát, beleemelte a nagy vödörbe, talicskára tette és elindultak hazafelé.
Már alig lehetett látni, amikor megérkeztek, úgy besötétedett, pedig még nem volt késő. A fiatalember bevitte a kis fát a szobába, felrakta az asztalra, és így szólt:
-No, Mariska néni, most már a magáé! De hadd lássam, milyen szép lesz, díszítse fel!
A néni nekilátott előszedni a díszeket, majd reszkető kézzel rakta fel a kicsi fára őket. Közben mesélt. Mesélt a Papáról, aki két éve ment el, mesélt a gyerekeikről, akik külföldön élnek, mesélt az unokákról, az elmúlt évekről, a régi szép emlékekről, amikor még együtt ünnepelt az egész család... Közben észre sem vette, és kifogytak a dobozokból a díszek, mind a kis fán csillogtak... Könnyes szemmel nézte a néni, majd nagyot sóhajtott :
-Gyönyörű szép vagy, kicsi fácska!
A fiatalember lassan indulni készült, otthon várta már a családja.
Másnap reggel csengettek a néninél. Kiment, hát a kapuban a szomszéd család állt, a fiatalember kezében ajándék, a felesége pedig egy tálca süteményt hozott. A kislányuk rajzot készített a néninek. Bementek a házba, a kislány első útja a kis fenyőfához vezetett.
-Apa ez sokkal szebb, mint ahogy elmesélted! - ragyogott a kislány szeme.
Jókedvben ment el az a nap. Boldog volt a néni, mert csodás karácsonya lett, és boldog volt a pici fenyőfa is, mert tudta: most már soha nem lesz magányos....
 
Forrás:
 
Mese: Facebook/Karácsonyimádók oldala

Nyomtatás E-mail

2020.12.05. - Mikulásra várva

 

Öreg néne őzikéje

Fazekas Anna

Öreg néne őzikéje

 

Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék,
tőle tudom ezt a mesét.

Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába,
eltörött a gida lába.


Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.


Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.


Cili cica, Bodri kutya
mellé búvik a zugolyba,
tanultak ők emberséget,
nem bántják a kis vendéget.


Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az őzbálba,
vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzá való kedve.


Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhők alatt.


Esti szellő ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
„Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza, gida pajtás!”


Könnybe lábad az őz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!


Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fű, puha pázsit,
tarka mező száz virága
őztestvérkét hazavárja.


Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.


Várja patak, várja szellő,
kék ég alján futó felhő,
harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.


Öreg néne megsiratja,
vissza – dehogy – mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
őz erdőben, ember házban.


Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja:
„Élj boldogul, őzgidácska!”


Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kisgidája visszanéz-e.


Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a mohos sziklán.


De a tetőn, hegygerincen
megfordul, hogy búcsút intsen:
„Ég áldjon, rét, kicsi csalit” –
s mint a szél, eliramodik.


Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.


Újra kihajt fű, fa, virág,
nem felejti a kisgidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.


Kitekint az ablakrésen:
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.


Ölelésre lendül karja:
kis gidácska meg az anyja
álldogál ott; beereszti,
szíve dobban, megismeri:
őzmama lett a kisgida,
az meg ott a gida fia.


Eltörött a mellső lába,
elhozta hát a kórházba,
hogy szemével kérve kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.


S köd előtte, köd utána,
belevész az éjszakába.


Gida lábát két kezébe
veszi lágyan öreg néne.
Meg is gyógyul egykettőre,
felbiceg a dombtetőre,
s mire tölgyről lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.


Mátraalji falu széle,
kapuban ül öreg néne,
nincs egyedül, mért is volna?
Ha fú, ha fagy, sok a dolga.


Körülötte gidák, őzek,
látogatni el-eljőnek,
télen-nyáron, évről évre,
fejük hajtják az ölébe.


Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Őzanyóka.


Piros pipacs, szegfű, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.


Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.


Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is Őzanyóka.


Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék
mese őrzi aranyszívét.


Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre;
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle!

 

Forrás: https://sese.web.elte.hu/versek/fa_oreg_nene_ozikeje.html

Kép: 

Nyomtatás E-mail