DUNAALMÁSÉRT ALAPÍTÁNY

December 12. - Holnap lesz Luca napja

Luca boszi

A boldog család

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy boldog család. A férj és a feleség soha nem bántotta egymást, még csak hangos szó sem esett köztük. Nagyon szerették egymást.

Az ördögnek nem tetszett a család boldogsága. Mindig ott settenkedett a férfi és az asszony körül, leste: mikor viheti valamelyiket kísértésbe. Hiába való volt azonban az ördög minden mesterkedése, nem tántorodott meg sem az asszony, sem a férfi.

Élt a faluban egy vén boszorkány. Egyszer elhatározta az ördög, hogy szövetkezik a boszorkánnyal, hátha neki sikerül megrontani a család boldogságát.

– Egy pár szép csizmát kapsz, ha megrontod a boldogságukat! – mondta az ördög a boszorkánynak.

A boszorkánynak éppen sárga csizmára fájt a foga, elfogadta hát az ördög ajánlatát.

A férfi kint szántogatott a mezőn. Éppen szántás ideje volt. Felesége minden délben vitte neki a jó ebédet. Odamegy a boszorkány a férfihoz.

– Mit csinálsz, jó ember? – kérdezte tőle.

– Csak szántogatok! – felelte a férfi.

– Nem éheztél még meg?

– Most már mindjárt hozza a feleségem az ebédet! – válaszolta az ember, és nézett a falu felé, ahonnan ilyenkor szokott feltűnni a felesége a kosarával.

A boszorkány gyorsan elillant, felült söprűjére, s gyorsan berepült a faluba. Egyenesen az asszonyhoz ment.

– Mit csinálsz, jó asszony? – kérdezte tőle.

– Megfőztem az ebédet, most készülök a mezőre az uramhoz. Kiviszem neki az ennivalót! – felelte az asszony.

– Nem kell ma ebédet vinned, épp most jövök tőle. Azt üzeni, hogy mindjárt végez! Még egy-két fordulója van, aztán már jön is haza! – hazudta a boszorkány.

Az asszony nem hitt a boszorkánynak, és csak rakta bele az ételt a kosárba, hogy vigye az urának a mezőre. A boszorkány azonban csak beszélt neki, bizonygatta, hogy úgy van, ahogy ő mondja. Közben elővett egy szép kendőt, meg egy szép mellényt, és biztatta az asszonyt, hogy próbálja fel ezeket, meglátja, milyen szép menyecske lesz bennük. Az asszony először nem akarta, de aztán csak felkötötte a kendőt, a mellényt is felvette. A boszorkány akkor tükröt vett elő, és mutatta az asszonynak, hogy nézze csak meg magát, mennyire igaz, amit ő mondott: ilyen szép menyecske nincs is a környéken. A kendő is, meg a mellény is igen jól állt az asszonynak. Elnézegette magát sokáig a tükörben. Észre sem vette, hogy lassan eltelt a fél délután.

A boszorkány, amikor elérte célját, újra felült a seprűjére, és kirepült a mezőre. A férfi már régen megetette, megitatta a teheneit. Nem tudta, miért nem jön a felesége. Éhes volt nagyon, a szeme szikrázott az éhségtől, de hajtotta a munka, hát befogta újra a teheneket és szántott tovább.

– Na, jó ebédet hozott a feleséged? – kérdezte a boszorkány az embertől.

– Nem hozott ma bizony semmilyet! – felelte a férfi. – Biztosan valami fontos dolga akadt. Sietek is este haza, hátha valamiben segítenem kell neki!

– Hihi-hihiiiii! – nevetett éles hangján a boszorkány. – Nem kell annak semmi segítség, csak útban lennél, ha most hazasietnél. Én tudom, miért nem kaptál ma ebédet, te jó ember. Vendége volt az asszonynak. Egy deli fiatalember. Kendőt és mellényt kapott a feleséged tőle. Most is nézegeti magát a tükörben.

Elsötétül a világ a boldog ember előtt. Ilyet mondani a feleségéről! Kapta is mindjárt az ostorát, hogy végighúz a csúnya vénasszonyon, de az már messze repült az erdő felett.

Nem ment tovább a munka az embernek. Nem hitte el, amit a boszorkány mondott, de azért mégis csak kezdett gyanakodni, hiszen a gyomrán érezte, hogy valami rendkívüli történhetett a feleségével, mert eddig mindig pontosan hozta az ebédet.

Felrakta az ekét a szekérre, és indult nagy sebesen haza. Szegény fáradt teheneit egész hazáig ostorozta.

Otthon a felesége még mindig a tükör előtt nézegette magát.

– Hát mégis igazat mondott a boszorkány! – mondta keserűen az ember, és jól elverte a feleségét. Meglett köztük a harag. A boszorkány megkapta a sárga csizmát. Fel is húzta és egyenesen a boldogtalan család házához sietett. Látta, hogy az ördög megelégedve leselkedik be az ablakon. Az ördög és a boszorkány elkezdett táncolni örömében, csak úgy döngött alattuk a föld.

Mikor az asszony kisírta magát, megkérdezte az urától, miért nem jött haza ebédre, ha megüzente, hogy hazajön. Ekkor tudták meg mindketten, hogy a boszorkány vezette félre őket. Az rontotta meg a boldogságukat. Az asszony mindjárt bele is dobta a kemencébe a kendőt meg a mellényt, aztán megfogadta, hogy soha semmilyen csábításnak nem enged. Szent lett a béke közöttük, újra boldogok lettek. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

Forrás: Bajzáth Mária (vál.) (2015): Járom az új váramat. Kolibri Kiadó, Budapest.

Kép: Kaposvarmost.hu

Nyomtatás E-mail

december 11. - mese a 11. napra

Róna Emy

 

A Grimm testvérek meséiből: 

Az orsó, a vetélő meg a tű


Élt egyszer egy faluban egy szegény árva lány. Apja-anyja még kiskorában meghalt; nem volt neki egyéb rokona, csak a keresztanyja. Az egymagában éldegélt házacskájában a falu végén, és szövésből, fonásból, varrásból tengette az életét. Magához vette a kis árvát, tisztességgel felnevelte, és már korán munkára szoktatta.
Mikor a lányka tizenöt éves lett, az öregasszony hirtelen megbetegedett. Érezte, hogy nem sok ideje van hátra; ágyához hívta hát a keresztlányát, és így beszélt hozzá:
- Édes lányom, tudom, itt a végem. Neked adom a házacskámat, legalább fedél lesz a fejed fölött, és rád hagyom az orsómat, a vetélőmet meg a varrótűmet, azzal megkeresheted a kenyeredet.
Azzal megáldotta a lányt, még egyszer lelkére kötötte, legyen mindig szorgalmas és jámbor, aztán lehunyta a szemét, és meghalt.
A keresztlánya megsiratta, illendően eltemette, és attól fogva egyedül élt a faluvégi kis házban. Szorgalmasan dolgozott, szőtt, font, varrogatott, s amit csak tett, azon mind megfogant az öregasszony áldása. A kamrában mintha magától szaporodott volna a len, és valahányszor egy-egy kendőt vagy szőnyeget szőtt, valahányszor egy-egy inget megvarrt, mindjárt akadt rá vevő, és tisztességgel megadta az árát. Így hát a lány sosem szenvedett ínséget, sőt még másoknak is tudott juttatni valamicskét a magáéból.
Abban az időben történt, hogy a király fia végigjárta az országot, és feleséget keresett magának. De mert szegényt nem volt szabad választania, gazdagot meg ő nem akart választani, azt mondta:
- Azt veszem el, aki egyszerre a legszegényebb is, meg a leggazdagabb is.
Útja során elért abba a faluba is, ahol az árva lány éldegélt. Szokása szerint nyomban kérdezősködni kezdett, ki a leggazdagabb és ki a legszegényebb lány a faluban. Először a leggazdagabbat nevezték meg neki; a legszegényebb meg - mondták - egy kis házban lakik az alvégen.
A leggazdagabb lány már reggel óta kint ült a kapujukban. Felcicomázta magát, kevélyen páváskodott, s amikor a királyfi odaért, fölkelt, elébe ment, és illegve-billegve mélyet bókolt előtte. A királyfi éppen csak végigmérte; nem szólt egy árva szót sem, meghúzta a kantárszárat, és továbblovagolt. Poroszkált a szegény lány házacskája felé.
Bezzeg az nem lopta a napot a kapuban! Bent ült a szobában, és szorgalmasan font, nem törődött semmi mással, csak a finom szállal meg a pergő orsóval. Hanem azért egyszer mégis föltekintett, s akkor észrevette, hogy a királyfi beles az ablakon. Mélyen, nagyon mélyen elpirult, lesütötte a szemét, és szaporán font tovább. Hogy a szál ezúttal elég sima lett-e, azt én nem tudom; csak annyit tudok, hogy a lány addig fonta a fonalat, addig járatta az orsót, míg a királyfi el nem lovagolt. Akkor aztán felállt a rokka mellől, kitárta a szoba ablakát, s azt mondta:
- De nagy hőség van idebent!
És utánanézett a királyfinak, nézte, ameddig csak a fehér tollat látta, amelyik a kalapján lengedezett.
Mikor már a toll is eltűnt a messzeségben, visszaült a rokkájához, és tovább font. Egyszer csak eszébe ötlött egy réges-régi mondás, még a keresztanyjától hallotta, az szerette munka közben hajtogatni. A lány eltűnődött rajta; észre se vette, egyszer csak elkezdte dúdolni:
Orsóm, orsóm, menj ki szépen,
hozd ide a vőlegényem.

Az orsó abban a pillanatban ugrott egyet, és kiperdült az ablakon. A lány elámult, odaszaladt az ablakhoz, s az orsója után nézett. Hát látja: nagy vígan táncol tova a mezőn, és csillogó-villogó aranyszálat gombolyít le maga után. Pergett, pergett, aztán hirtelen eltűnt a szeme elől.
Több orsó nem volt a háznál; a lány nem tehetett jobbat, elővette a vetélőt, leült a szövőszékhez, és szőni kezdett.
Míg a vetélő ide-oda járt a kifeszített szálak közt, és zizegve, zümmögve szőtte a vásznat, az orsó egyre tovább pergett, árkon ugrott át, bokrot szökött keresztül, s mire a szál a végére járt, utolérte a királyfit. Az igen elcsodálkozott.
- Hát ez mi? - kiáltotta. - Csak nem az utat akarja mutatni nekem ez az orsó?
Megfordította a lovát, és visszaügetett az aranyfonál mentén.
A lány pedig egyre a munkája mellett ült, s egyszerre csak dúdolni kezdte a réges-régi kis dalt:
Vetélőcském, szőjél szépen,
hozd ide a vőlegényem.

A vetélő abban a pillanatban elpattant előle, kiugrott az ajtón, s ott a küszöb előtt gyönyörű szőnyeget kezdett szőni, olyan szépet, hogy szebb talán még nem is volt a világon. A két szélén rózsák, liliomok díszelegtek, középütt aranymezőben zöld indák tekeregtek, köztük nyulacskák ugrándoztak, őzikék kandikáltak, szarvasok szökelltek, az ágakon meg tarka madarak ültek; egyéb sem hiányzott mint hogy nótázni kezdjenek.
Megszökött hát a vetélő is. A lány mit tehetett mást? Elővette a tűjét, s varrni kezdett. Közben pedig azt dúdolta:
Takaríts ki, tűcske, szépen,
mindjárt itt a vőlegényem.

A tű abban a pillanatban kiugrott a kezéből, s mint a villám, elkezdett ide-oda cikázni a szobában. Mintha csak láthatatlan szellemek dolgoztak volna a nyomában, ide villant, oda villant, s lám asztalra, padkára szép zöld terítő borult, a székekre bársony feszült, az ablakon finom függöny fehérlett. Az utolsó tűvillanáskor a lány kitekintett, és meglátta a messzeségben a királyfi kalapján a forgó fehér tollát.
Jött, jött a királyfi, amerre az orsó az aranyfonállal az utat mutatta. Odaért a házhoz, leszállt a lováról, bevonult a pompás szőnyegen a szegényes kis házba; a szobában ott találta a lányt. Egyszerű volt a ruhája, de úgy ragyogott benne, mint bokron a rózsa.
- Te vagy egyszerre a legszegényebb is, meg a leggazdagabb is - mondta a királyfi -, gyere velem, légy a feleségem!
A lány egy árva szót sem szólt, csak mosolygott, és a kezét nyújtotta feléje. A királyfi megcsókolta, kivezette a házból, nyergébe emelte, és hazavitte a palotájába.
Megülték a lakodalmat az orsót a vetélőt és a tűt pedig elhelyezték a királyi kincseskamrában. Ország-világ a csodájukra járt; ők pedig nagy becsben tartották a kedves szerszámokat, amíg csak éltek.

 

Fotó : Grimm mesék illusztrált kiadás - Róna Emy rajza

Nyomtatás E-mail

December 10. - még két hét karácsonyig

Pngtreegreen christmas pine pentagram 3969163

B. Radó Lili

Három fenyőfa

Három fenyőfa állt egy dombtetőn.

A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő nem volt olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán nagyon kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.

- Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb fenyő. - sóhajtotta ez a kicsike fa.

Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett.

- Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának ! - sóhajtott a Legnagyobb fenyő.

- Bárcsak engem vinne ! - mondta a Kisebbik fenyő.

- Bárcsak engem választana ! - kívánta a Harmadik Fácska.

Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezért nem tudott repülni.

- Kérlek Legnagyobb fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt ? - szólította meg félénken a kismadár a fát.

- Nem lehet ! - mondta a Legnagyobb fenyő- Nem használhatok madarakat az ágaim közt, mert éppen karácsonyfának készülök.

- Pedig úgy fázom - panaszolta a kismadár, a Legnagyobb fenyő azonban nem is válaszolt.

Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a Kisebbik fenyőhöz.

- Kedves Kisebbik fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között ? - kérdezte.

- Nem ! - felelte a Kisebbik fenyő. - Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának.

Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik Fácskához.

- Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között ? - kérdezte.

- Hogyne maradhatnál kismadár - felelte a Harmadik Fácska. - Búj csak egészen hozzám. Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik.

A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt. Hosszú idő múlva a Harmadik Fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon. Elhagyták a Legnagyobb fenyőt, elhaladtak a Kisebbik fenyő előtt is, de amikor a Harmadik Fácska elé értek, elhallgattak.

Mind a három fácska látta az apró csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből most kiszállott az utasa.

- Télapó vagyok- mondta - Karácsonyfát keresek egy nagyon kedves kicsi gyermek számára...

- Vigyél engem ! - kiáltotta a Legnagyobb fenyő.

- Engem vígy ! - ágaskodott a Kisebbik fenyő.

A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt.

- Te nem szeretnél eljönni ? - kérdezte tőle a Télapó. v - Dehogynem ! Nagyon szeretnék - felelte a Harmadik Fácska - De hát itt kell maradnom , hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt.

- Kicsike fa - mondta a Télapó - te vagy a legszebb fácska a világon ! Téged viszlek magammal.

Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem ébredt. Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kismadárkával együtt, majd maga is beült mögéjük. És a kicsi szánkó ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi havon...

( Régi angol mese nyomán fordította : B. Radó Lili )

Nyomtatás E-mail

December 9. - Mese a kilencedik napra

Silk Scarf Spring 2015 2015 04 24 020

Mester Györgyi 

Az aranygubó

 

Élt Bergengóciában egy szegény földmíves, süldő leánykájával, Kincsővel. Nagy-nagy nyomorúságban tengődtek, kis földjük és kertjük tartotta el őket. Hiányzott bizony a gazdasszony, Kincső édesanyja, kinek keze alól annak idején szebbnél-szebb, színes kelmék kerültek ki a szövőszékről. Az otromba faalkotmányt azonban jó ideje vastag porréteg fedte, mivel nem volt, aki dolgozzon rajta, meg persze, fonálra sem telt. Csupán pár darab piros almát tartottak rajta díszül, és a rideg téli estéken olykor csak a szeretetteljes emlékezés mentette meg az öreg szerkezetet attól, hogy tűzrevaló legyen belőle.

Egy szép, de fagyos reggelen, a kislány, mint máskor is szokott, kiment az udvarukra, hogy szemes takarmányt vessen a csibék elé, s felsöpörje a szél által összehordott, száraz faleveleket.

Söprögetés közben, váratlanul meglátott egy babszem nagyságú gubót, melyet a hajnali hideg, pödrött szélű levélkéhez fagyasztott. Kincsőnek kevés játéka volt, csecsebecséje még annyi sem, így hát felvette a földről a furcsa szerzeményt, s bevitte a házba. Az ablakpárkányra tette, hátha a lassan ébredező napocska sugarai felmelegítik, s kiderül, mit rejteget belsejében a kis gubó.

Aztán térült-fordult, s miután a ház körül mindent rendbe tett, kiment apja után a krumpliföldre, hogy a segítségére legyen.

Szürkületkor érkeztek haza, s majd holttá váltak, látván, hogy minden fényárban úszik. A kislány - kezében egy vödör vízzel -, édesapját megelőzve futott, mert szentül hitte, kigyulladt a viskójuk, attól az a nagy világosság.

Átlépve a küszöböt, azonnal meglátta, szó sincs semmiféle tűzről. Az ablakpárkányon hagyott gubó ragyogott szemkápráztató fényességgel, aranyszínben pompázva, s bevilágította a kis szobát.

Félelemmel vegyes kíváncsisággal vette kezébe az aprócska gubót, mire az felnyílt, és kiröppent belőle egy meseszép pillangó, mely a tündöklő szivárvány minden színét magán viselte, áttetszően sziporkázó, selymes szárnyain. A leányka még sohasem látott ilyen eleven szépséget. A pillangó föl-le cikázva körbetáncolta a szobát, s fénnyel árasztotta el a sötét kis helyiség minden zegzugát.

Ezen az estén a szegényes vacsora is jobban ízlett a háziaknak, s szokatlanul csendes nyugalomban töltötték az éjszakát.

Kincső azon az éjen álmot látott. Édesanyját látta pillangószárnyakon lebegni, amint felhő puhaságú, lágy esésű, színes kelméket nyújt felé. Valamit mondott is, de hogy mit, nem értette, mivel közben felébredt. Már magasan járt a nap, ezért meg is ijedt kissé, hogy elkésett a reggeli munkákkal, s mit fog szólni majd az édesapja?

Azután eszébe jutott a pillangó. Körülnézett, és meglátta, amint a kis jószág az ajtónál keringve repked. Bizonyára a szabadba vágyik - gondolta -, s kitárta előtte az ajtót. Nem akarta rabságban tartani, pedig addigi életében ez volt az egyetlen szép dolog.

A pillangó eleinte a feje fölött körözött, aztán kicsit előbbre repült, majd vissza, minta csak hívogatná, hogy kövesse. Kincső hát utánament, követte a rétre.

A tágas mezőre érve, a pillangó a magasba röppent, megérintette a kék eget, s ahogy lejjebb ereszkedett, szárnyai közül égszínkék selyemfonalat bocsátott a földre. Azután a zöld vetés fölött repült el, többször is, oda-vissza, s szárnyai alól zöld selyemszálak omlottak alá. A tűzpiros pipacsokat is érintette szárnyaival, majd a napsárga kankalint, a lila ibolyát, s egy pillanatra átsuhant a hófehér százszorszépeken. A pillangószárnyak érintése nyomán a virágszirmok színéből selyemfonál sodródott, mely lehullott a leányka lábai elé. Kincső futva, szökellve követte a lepkét, s csak tekerte, gombolyította a szebbnél-szebb, színes szőnivalót.

Úgy érezte, álma elevenedett meg. A szivárvány színű ajándékot bizonyára édesanyja küldte, s elszorult a szíve, amikor arra gondolt, mi lesz, ha a kis jószág ezután örökre tovaszáll.

A lepke azonban hazakísérte. A házban rögtön odatelepedett a szövőszékre, s addig táncolt, lebegtette a szárnyait, mígnem Kincsőt is odacsalta. A leányka leült az otromba faalkotmányhoz, letörölgette róla a port, s kezei mintha akaratlanul mozdultak volna a jó irányba. Ujjai alatt az öreg szerkezet életre kelt. Kikerekedett szemei előtt összekapaszkodtak a selyemszálak, mintává alakultak, s valami csodálatos, mesebeli kert képe kezdett kibontakozni a tarkán csillámló, habkönnyű kelmén. A csendben szinte hallani vélte a csodakert fáin trillázó madarakat, s érződött a virágok bódítóan édes illata.

Elkészült egy jó darab kelme, de úgy tűnt, a fonál csak nem akar elfogyni. Minél többet használt belőle, annál nagyobb lett a fonálköteg.

Közben hazatért a szegény földmíves is, ki egész nap egyedül görnyedt odakünn a krumpliföldön. Már éppen korholni készült a lányát, amikor szeme előtt felragyogott a csodakelme. Hallotta a madarak zsongító dalát, orrát megremegtette a bódító virágillat. A házat beragyogta a kelme szépsége.

Hogy került ez a házunkba, honnét van ez a szép szőttes? - kérdezte a lányát. Kincső elbeszélését hitetlenkedve hallgatta. Talán tényleg az égiek ajándéka - gondolta -, s beleegyezett, hogy a kislány elvigye az anyagot a heti vásárra.

A vásárban még sohasem látták Kincsőt, hiszen ez idáig nem volt mit eladniuk. Most megcsodálták a csodakelmét, kicsit irigykedtek is rá, megvenni azonban senki sem merte, amíg a földesúr nem látta az új portékát.

Mivel a meseszép szőttesnek gyorsan híre ment, hamarosan a földesúr is feltűnt a lányával. A kényes úrilány amint meglátta, azonnal beleszeretett, és magának követelte az egészet. Fizetni persze nem akart, mondván, ilyen ruhaanyagot a pórnép lányai amúgy sem viselnének, hiszen nincs hová felvenniük. Bezzeg ő! Pompázhatna a belőle készült báliruhában, s héthatárban ő lenne a legszebb. Tán még a király fia is felfigyelne rá, s feleségül kérné!

Parancsba adta, vigyék a földesúri kastélyba a ruhaanyagot. Kincsőt meg faggatni kezdte, honnan vette, van-e még belőle, nehogy másnak is jusson, s neki vetélkednie kelljen valakivel.

A lányka őszintén elmondta a csodakelme történetét, azonban a dölyfös úri kisasszony nem hitte el. Bizonyosságot akart. Amikor megmutatták neki a szivárványos színű pillangót, megparancsolta, hálóval fogják el, s vigyék a kastélyba, sodorja ezentúl neki a csodafonalat, senki másnak.

A pillangó azonban nem hagyta magát elfogni. Szárnyaival olyan gyorsan csapkodott, hogy elsodorta a lepkehálót, s a fuvallat őt is messzire röpítette.

A földesúr lánya Kincsőn állt bosszút. Elfogatta, s dohos pincébe záratta, apjával együtt. Gondolta, ha fogságban tartja őket, majd visszajön a pillangó is, ha olyan csodatévő.

A porkolábok ugyan nem látták a lepkét visszatérni, azonban furcsamód, Kincső és édesapja a pincében mindig fényes, száraz és tiszta szalmán feküdtek, soha nem éheztek, s ottlétük alatt a sötét helyiség világos lett, a dohos levegő pedig frissé vált.

A szivárványos színű lepke ugyan tovaszállt, de nem tűnt el örökre. Amikor a kívülállók nem látták, minden este berepült a pinceablak rácsain, s beragyogta az ott raboskodók életét.

Egy reggel a porkoláb, holdsugárból szőtt ezüstszálat talált a pince padlóján. Jelentette is úrnőjének, aki éber őrt állított, így sikerült csapdába csalniuk a pillangót.

A földesúr lánya ekkor kinyittatta a pince ajtaját, elengedte a rabokat, hadd lássák, a lepke mostantól neki sző selyemfonalat, s egyedül övé lesz a csodakelme.

Amikor azonban a pillét szabadon engedték, az aranyvillámként cikázott fel a magas égbe, s a földesúr lánya hiába leste, várta, a pillangó nem sodort csodafonalat.

A kis lepke azután lejjebb ereszkedett. Először átrepült a szederbokrok fölött, majd keresztül a folyón, végül berepült a kastély kéményének kormos füstjébe. A földesúr kevély lánya egyszerre csak arra eszmélt, a levegőégből szúrós, sötét, vizes fonál csavarodik alá, s szorosan körülfonja, gúzsba köti őt, hogy belésajdultak még a csontjai is.

A kastély körül - mely éppen üres volt, mivel minden lakója az udvaron bámészkodott, látni akarván, hogyan készül a selyemfonál -, forgószél keletkezett. Vele egy időben, az égből sötét, drótkötélhez hasonlatos fonálkötegek ereszkedtek le, s rátekeredtek a soktornyú épületre. A fatörzsvastagságú, fekete kötelek szoros gubóba préselték a falakat, mígnem azok összeroppantak, s végül a kastély helyén nem maradt más, csak fekete kőtörmelék.

A földesúr úrhatnám lánya még ennél is rosszabbul járt. Húsába a szúrós fonál fekete csíkokat vájt - a kapzsiság és gonoszság jelét -, és ezek a sebhelyek nem is tűntek el soha, örökre elcsúfították őt.

A pillangónak nyoma veszett…

Bár eltűnt, s emberi szem által többé nem volt látható, Kincső - este még üres - kosárkája, reggelre rendre tele lett selyemfonállal, melyből csodálatosnál-csodálatosabb kelméket szőtt.

A szivárványszínű szőttesből jutott aztán minden falubéli szegény lánynak, kik így megszépülve, a vidék legkelendőbb hajadonjaivá váltak, s sorra párra leltek.

Kincső famíliájában a lányok még ma is szövik a csodakelmét, s utódaiknak továbbadják ezt a szép mesét.

Kép : carollorraine.com - butterfly silk scarf 2015

Nyomtatás E-mail

December 8. - A nyolcadik mese

Oázis

Mester Györgyi 

A homok kincse

Az ifjú herceg már évek óta járta a világot, kéttucat idegen nyelven beszélt, azonban esze ágában sem volt hazatérni. Még többet akart látni a világból, mielőtt megkezdi bölcs uralkodását a saját birodalmában.

Felkeresett ugyan számtalan gazdag várost, látott mérhetetlenül szegény falvakat, hófödte csúcsokat mászott meg, barátkozott kannibálokkal, túlélt több őserdei kalandot, hónapokig hánykolódott a viharos óceánon, oroszlánra vadászott a szavannákon….csupán a sivataghoz nem volt még szerencséje.

Mivel a kíváncsisága nem hagyta nyugodni, ellátogatott hát az arab világba, azzal a szándékkal, hogy szolgájával kettesben, keresztültevegelnek a sivatagon.

Jóakarói óvták ugyan, hogy másodmagával, biztonságos kíséret nélkül, meggondolatlanság útra kelni, de ő nem hagyta magát lebeszélni, s egy forró reggelen, hű szolgájával nekivágtak a homoktengernek.

Hatnapi járásra oázist kellett volna találniuk, de a hetedik napon még a nyomát se látták. Ekkorra az ivóvizük elfogyott, a tevék is fáradni látszottak. Már majdnem feladták, amikor a messzeségben pálmafák és kunyhók körvonalai bontakoztak ki.

Először azt hitték délibáb, de ahogy közelebb vonszolták magukat, meglátták, hogy valóságosak úgy a fák, mint a kunyhók.

Szokatlanul csendes volt minden. Talán a hőség teszi, s mindenki árnyékba vonult, azért nincs mozgás a házikók körül - gondolta a herceg. Rögvest a víztárolóhoz mentek, azonban legnagyobb megdöbbenésükre, az csontszáraz volt!

Kétségbeesve néztek körül, amikor a szolga felhívta a figyelmét egy hatalmas repedésre, mely megnyitotta a homokfalat. A hasadékból hűvös levegő áradt, előtte törött vizeskorsó cserepei és üres kulacsok hevertek szanaszét.

A nyíláson átlépve, a herceg meglepetéssel vette észre, hogy az üreg beljebb alagúttá tágul. Égő fáklyája hosszú folyosót világított meg.

Bizonyára vizet kerestek a helyiek - gondolta -, s talán most mind, odabenn hűsölnek. De az is lehet, hogy baj érte őket. A herceg, ilyen gondolatokkal a fejében haladt előre.

Egyszer csak emberi alakot pillantott meg. Örvendezve futott felé, amikor észrevette, hogy az kővé van dermedve, vállán kiszakadt tarisznya, lába előtt pedig, kisebb-nagyobb halmokban, apró kődarabok hevertek.

Itt valami rejtély lappang. De nem azért volt kíváncsi a herceg, hogy ennek a végére ne járjon!

Haladt tovább, előre, amikor váratlanul újabb embereket, két egyívású férfit pillantott meg. Testvérek lehettek. Egyikük kezében, taligán, nagy vizeshordó terpeszkedett, de a férfiak, egy tapodtat se tovább, álltukban változtak kővé. A hordó azonban színültig tele volt egyforma, szabályos alakú kődarabokkal.

Odébb egy asszony tűnt fel. Nagy, kerek tál volt a kezében, kavicsokkal púpozva. Ő is ott gyökerezett a földbe, ahol állt.

Ezután egyre sűrűbben bukkant kővé vált helybeliekre, kik nagy ládákat vonszoltak, vagy vizes tartályokat görgettek maguk előtt, megtömve kaviccsal.

Már a mélyén járt az alagútnak, amikor neszezést hallott. Egy öreg férfi kővé dermedt alakja mellett, kisfiú kuporgott. Vizeskulacsot szorongatott a kezében, szipogott és ….élt.

A herceg karjára vette a gyermeket, aki lassan megnyugodott, és elmesélte, mi történt.

Az oázist éltető víztároló valóban kiszáradt. A helyiek vizet keresve leltek rá a homokfalat megbontó repedésre. Először tágították, majd ráakadtak az alagútra. Mindenki szomjas volt, egymást legázolva tolongtak át a kapuvá szélesített résen.

Az alagút kisebb barlangba torkollott, ahol, a legnagyobb ámulatukra, egy medencére bukkantak, amely telistele volt kristálytisztán csillogó, hűvös vízzel.

Alig merítettek azonban bele, amikor valaki felkiáltott: a víz alatt a medence alja drágakövekkel van borítva, az sziporkázik olyan nagyon!

Már senki nem gondolt a szomjúságra, csak a megszerezhető kincsre. Mint az őrültek, belevetették magukat a vízbe, és mindenki meríteni akart - a drágakövekből.

A csobolyókba, vizes hordókba, köténybe, korsóba, tarisznyába, mind-mind drágakő került!

A medence vize előbb csak zavarossá vált, majd lassan elszivárgott valamerre. Ezt akkor senki nem vette észre, csak igyekeztek kifelé a barlangból, kinccsel megrakodva.

Alig érték el azonban a fele utat, a drágakövek kaviccsá változtak, a hordók, ládák, tarisznyák feneke a nagy súlytól kiszakadt, az emberek pedig maguk is kővé dermedtek.

Az ő apja is mohó volt, telerakta a zsebeit kincsekkel, kővé is vált. Vele azonban csak a vízből meríttetett, ezért rajta nem fogott a varázslat.

A herceg és szolgája először a vizeshordóban lelt faragott köveket hordta vissza a medencébe, majd sorban, minden megkövült alak mellől begyűjtötték azokat. Összeszedték az alagútban elszóródott kavicsdarabokat is.

Ahogy egyre jobban beborította a medence alját a sok kő, elkezdtek színesedni, szikrázni, s közöttük ismét felbugyogott a tiszta, hűsítő forrásvíz.

A herceg és a szolga merítettek maguknak a vízből. Miután szomjukat oltották, minden kővé vált alakot meghintettek vízzel, mire azok megelevenedtek.

Összeszedték az eldobált kulacsokat, a törött korsók helyett újakat hoztak, s mindet megtöltötték … vízzel.

Már senkinek nem kellett a drágakő, mert tudták, a barlang nem engedi a kincsét elvinni, a tolvajokon bosszút áll. Eközben rájöttek arra is, hogy mégiscsak gazdagok lettek, hiszen vízre leltek, s a sivatagban mi lehet nagyobb kincs az életet adó víznél!

A herceg épségben átért a sivatagon, de amikor elmesélte a vele történteket, nem hittek neki, csak összesúgtak a háta mögött: agyára ment a forróság, megbolondította az arab csodavilág, s mesét sző, mint Seherezádé…

 

Kép forrás: pistike.hu/viccek/oazis

Nyomtatás E-mail