DUNAALMÁSÉRT ALAPÍTÁNY

December 22. - Rövid mese

 

Wolf and Fox kitsunes and wolves 31268016 201 251

Mester Györgyi 

Az igazi bátorság


Az erdőben nem volt titok, hogy a nagy, szürke farkas ki nem állhatja a kis, vörös rókát. A róka folyton szekálta a farkast, mondván, neki csak az ereje nagy, az esze nem, és az sem vall bátorságra, hogy valaki a nagyobb termetével félemlíti meg a többi állatot.
Az erdőlakók épp gyűlést tartottak a tisztáson, amikor nagy csörtetve megérkezett, az amúgy késésben lévő vaddisznó. Meneküljön, ki merre lát, nagy vihar közeleg, és ég az erdő! – röfögte szinte elhaló hangon. Ő maga szaladt is tovább, hogy minél messzebbre kerüljön a nagy robajjal egyre közeledő tűzvésztől.
Valamennyi állat lábra kapott, és szaladt, ki merre látott. Leginkább előrefele, mert mindegyik félt a tűztől, és többen már azt érezték, a lángok ott ropognak a sarkukban.
Egyedül a kis, vörös róka torpant meg. Ő hátat fordított a többieknek, és loholt vissza, egyenesen a lángtenger irányába. Csak a nagy, szürke farkas vette észre, és nem értette az okát. „Emögött valamiféle csalafintaság rejtőzik. Lehet, hogy nem is igaz a tűz, csak ez a csavaros észjárású ravaszdi eszelt ki már megint valamit. Talán a közelben jó lakomára nyílik lehetőség, és ő átverte úgy a vaddisznót, mint a világgá szaladó többi erdőlakót is, csak hogy egyedül övé lehessen a préda” – morfondírozott magában.
A farkas mindezt végiggondolta, kicsit várt még, de aztán egy hirtelen elhatározással követni kezdte a róka nyomát. A levegő egyre melegebb lett, a füstszag is jobban érezhető volt, és mintha a hangok is az erdőtűz valós voltára figyelmeztettek volna. Percekig loholt, amikor egyszer csak meglátta a rókát. Egy nagy fatörzs gyökerei előtt feküdt, magatehetetlenül. Testét beborították a vihar által letört ágak. Mozdulni sem tudott. A fa gyökerei közül halk nyüszögés hallatszott. „A kölyköm van odabenn a kotorékban” – mondta a farkasnak.
A nagy, szürke farkas akkor nekifeszült, és hatalmas körmeivel, fogaival, addig rángatta a faágakat, amíg a kis, vörös róka ki nem szabadult. Szerencsére nem sérült meg komolyan. Kicsit fájlalta ugyan a hátát, de ez nem akadályozta meg abban, hogy kölykével a szájában ne szaladjon a farkas után. Rohantak a tűz, a száraz gallyakat ropogva emésztő lángok elől. Egy tűzcsóva megelőzte őket, és az égő zsarátnok a farkas farkára hullt, kiégetve jó darabon róla a szőrt.
Ez persze csak akkor derült ki, amikor kijutottak a tűzzónából, és védett helyen végre megpihenhettek. A nagy, szürke farkas akkor vette észre, hogy a tűz lekopasztotta a farka végéről a szőrt. Amikor látta, hogy a kis, vörös róka is azt nézi, szomorúan megjegyezte. „Na, most aztán lesz miért csúfolnod. Még annyi eszem sincs, hogy megőrizzem a bundám épségét, hiába olyan nagy a termetem és az erőm!”
De a róka, szokásától eltérően, egyáltalában nem kezdett el gúnyolódni. Sőt, azt mondta. „Tudod farkas, én magam fogom elmondani minden erdőlakónak, hogy te vagy a legbátrabb közülünk. Téged nem riasztott el a tűz, nem menekültél, hanem az erőddel - bár nem is vagyunk barátságban -, megmentettél a kölykömmel együtt. Ha az eszed nem is, de a szíved neked a legnagyobb közöttünk. És ez az igazi bátorság!”

 

Kép forrása: www.fanpop.com/foxwolves

Nyomtatás E-mail

December 21. - Barátságos mese

macska eger

A Grimm testvérek gyűjtéséből

A macska meg az egér barátsága

 

Egy macska megismerkedett egyszer egy egérrel, s addig-addig mondogatta neki, hogy így meg úgy szereti, míg az egér rá nem állt, hogy egy házba költöznek, és közös háztartást vezetnek.
- Hanem télire készletet kell ám gyűjtenünk, különben felkopik az állunk - mondta a macska. - Neked, egérke, különben is vigyáznod kell, hová dugod az orrodat, még utóbb beleesel valami csapdába!
A jó tanácsot tett követte: vettek egy kis bödön zsírt; csak azt nem tudták, hová dugják. Hosszas töprengés után azt mondta a macska:
- Nem tudom, hol lehetne jobb helyen, mint a templomban, onnét ugyan senki el nem meri lopni; letesszük az oltár alá, s addig hozzá sem nyúlunk, míg a szükség rá nem kényszerít.
Biztonságba helyezték hát a bödönt; de kis idő múlva nagy étvágya támadt a macskának a zsírra, s így szólt az egérhez:
- Hallod-e, egérke, nénémasszony meghívott keresztkomának, gyönyörű cicája született, szép fehér zsemlefoltos, azt kell keresztvíz alá tartanom. Adj nekem kimenőt mára, viseld gondját egyedül a háznak.
- Csak menj isten nevében - felelte az egér -, s ha valami jót eszel, gondolj rám. Magam is innék egy gyűszűnyi áldomást a keresztelői aszúból!
Persze egy árva szó sem volt igaz az egészből; a macskának nem volt se nénjeasszonya, se keresztapának nem hívták meg. Ment egyenest a templomba, odaosont a bödönhöz, nyalni kezdte a zsírt, mind lenyalta a fölét. Mikor jóllakott, sétált egyet a háztetőkön, nézelődött, szemlélődött, aztán leheveredett, elnyúlt a napon, s nyalta elégedetten a bajuszát, valahányszor eszébe jutott a zsírosbödön. Nem is ment haza előbb, csak estefelé.
- No, megjöttél? - fogadta az egér. - Biztosan jól mulattál.
- Megjárja - felelte a macska.
- Hát a kicsinek mi lett a neve? - tudakolta tovább az egér.
- Lefölét - vetette oda kurtán a macska.
- Lefölét?! - kiáltott föl ámulva az egér. - Furcsa név, életemben ilyet nem hallottam még. Vagy a ti családotokban talán szokásos?
- Furcsa, nem furcsa, semmivel sem rosszabb holmi Morzsafalónál, ahogy a te keresztkölykeidnél járja - vágta el a vitát a macska.
Nem sokkal ezután megint csiklandozni kezdte a macska ínyét az étvágy.
- Igazán megtehetnéd újra a kedvemért, hogy egyedül viseled gondját a háznak - mondta -, engem megint keresztkomának hívnak, nem utasíthatom vissza, olyan szép fehér sáv van a cica nyakán!
A jóságos egérke megint beleegyezett a macska meg elosont a kertek alatt, belopódzott a templomba, és félig kinyalta a zsírosbödönt.
"Hiába, mindig az esik a legjobban, amit maga eszik az ember" - mondta, és szerfölött elégedett volt a napi munkájával.
Ahogy hazaért, kérdi az egér:
- Hát ennek a gyereknek ugyan mi lett a neve?
- Befelét - felelte a macska.
- Hogy mondod? Befelét? Életemben nem hallottam még ezt a nevet; fogadjunk, hogy nincs is benne a kalendáriumban!
Hanem a macskának csakhamar újra összefutott a nyál a szájában, valahányszor a bödönre gondolt.
Három az igazság - mondta az egérnek - megint keresztelőre hívnak, a kicsi fekete, mint a szurok, csak a mancsa fehér, de azon kívül aztán egy szál nem sok, annyi fehér szőre sincsen, az ilyesmi nagy ritkaság, minden szent időben egyszer ha megesik. Ugye, elengedsz?
- Lefölét! Befelét! - mormogta az egér. - Olyan fura nevek, annyit tűnődöm rajtuk.
- Mert folyton itthon kuksolsz a szürke háziruhádban, hagyod, hogy a hajad a nyakadba nőjön, és képzelődöl - felelte a macska. - Így van az, ha valaki ki sem teszi a lábát a szobából.
Míg a macska odajárt, az egér kitakarította, rendbe tette a házat. A pákosztos macska meg ezalatt kinyalta mind egy cseppig a zsírt a bödönből. "Addig úgysincs nyugta tőle az embernek, amíg mindet meg nem ette" - mondta magában, és csak késő este tért haza, kövéren, jóllakottan.
Az egérnek az volt az első dolga, hogy a harmadik keresztfiú nevét tudakolta.
- Biztosra veszem, hogy ez sem fog tetszeni neked - felelte a macska. - Úgy hívják, hogy Cseppetsem.
- Cseppetsem! - kiáltotta az egér. - Ez a legmeghökkentőbb név valamennyi közt, még sosem találkoztam vele nyomtatásban. Cseppetsem! Vajon mit jelent ez?
Fejét csóválta, összegömbölyödött, és lefeküdt aludni.
Ettől fogva senki nem hívta többé keresztkomának a macskát.
És nemsokára beköszöntött a hideg tél, odakint már nem akadt semmi ennivaló.
Akkor az egérnek eszébe jutott a macska bölcs tanácsa.
- Gyerünk, barátom - mondta neki -, keressük meg a bödönünket, eddig megőriztük, bezzeg most jólesik majd!
- Az igaz - felelte a macska -, jólesik majd neked, akárha az ablakot nyalogatnád.
Útnak indultak, s ahogy odaértek a templomba, ott volt a bödön a helyén, csakhogy üresen.
- Ó, most látom csak, mi történt, most derül ki, milyen barátom vagy! - kiáltotta az egér. - Azzal, hogy keresztelőre mégy, fölfaltad az egészet, előbb le a fölét, aztán be a felét, végül nem hagytál...
- Nem hallgatsz! - rivallt rá a macska. - Ha még egy szót szólsz, bekaplak!
...cseppet sem - mondta a szegény egér, mert már a nyelvén volt, s akarta, nem akarta, kiszaladt a száján.
A macska utána ugrott, de az egér gyorsabb volt, elszaladt. Azóta is vigyáz, hogy a macskával ne találkozzék.

 

Kép forrása: pompasnapok.blog.hu

Nyomtatás E-mail

December 19. - A bepótolt mese

Benedek Elek könyv

Benedek Elek 

A kincsesbojtár

 

     Volt egyszer egy juhász, annak egy kutyája. Ennek a kutyának kilenc kölyke lett, s a juhász szeretett volna azokból egy párt felnevelni, de a kutya, úgy látszik, megszimatolta: a gazdája majd az ő kölykeit világgá kergeti, s mind a kilenc kölykével behúzódott egy sziklának a barlangjába. Hanem a barlangnak olyan szűk nyílása volt, hogy oda csak négykézláb lehetett bemenni. Próbálta a juhász, próbálta a kisbojtárja is, hogy bemásszanak a barlangba, de a kutya mindig rájuk morgott nagy mérgesen, s mit volt mit nem tenni, békén kellett hogy hagyják a kilenc kölykével.
   Egyszer a kutya mégis kijött a barlangból: kikergette onnét az éhség. Akkor aztán a kisbojtár bemászott, de amint mászott, a kölykek is húzódtak mind hátrább-hátrább, s egyszerre csak lepottyantak egy sötét pincébe.
Kimegy a kisbojtár, mondja a gazdájának, hogy mi történt.
- Hiszen az nem baj - mondá a juhász. - Mindjárt kerítek egy kötelet, annálfogva lemehetsz a pincébe.
Hamarosan kerítettek is egy jó hosszú kötelet. A kisbojtár visszamászott a barlangba, s a kötélen leereszkedett a pincébe.
Hej, Uram, Jézus, mi volt ott!
     Volt ott ezer boroshordó is, ha nem több. De ugyancsak rég lehettek ott azok a hordók, mert valamennyi hordónak a fája el volt rothadva, s a bor a maga bőrében állott. Kiveszi a kisbojtár a fanyelű bicskáját, beleszúr a hordóba, s hát csakugyan folyik a bor. De milyen bor! Édes, mint a cseppentett méz, s erős, de olyan erős, hogy csak egyet-kettőt kortyintott belőle, s egyszeriben tulipiros kedve kerekedett.
    Továbbmegy a kisbojtár a pincében. Vizsgálódik, nézelődik mindenfelé, s hát annyi a kád, hogy a szeme sem tudja ellepni. Színültig tele volt mindegyik arannyal, ezüsttel. Kivette az inget a nyakából, telemerte sárig arannyal, összebogozta kötéllel, melléje kötött még két kutyakölyköt, s felhúzatta a juhásszal.
Amikor ez megvolt, a juhász megint leeresztette a kötelet, s felhúzta a kisbojtárt is.
- Hej, gazduram - mondá fenn a kisbojtár -, mi tenger bor, mi tenger kincs van odalenn! Annyit még emberi szem nem látott!
De a juhász még nem is szólhatott erre, s hát kimászik a barlangól egy fekete ember, még az ördögnél is feketébb, s azt mondja a kisbojtárnak:
- HIszen köszönd az Istenednek, hogy a pincében nem találtalak, mert ott hagytad volna a fogadat! Csak gyere még egyszer vissza!
       Azzal a fekete ember visszament a barlangba, a juhász meg a kisbojtár a nyájhoz.
     Telik-múlik az idő, eltelik több esztendő, a kisbojtár nagy legénnyé cseperedik, a juhász jobblétre szenderedik, s a bojtár kapja kezére a nyájat. Hanem ahogy az idő eltelt, éppen úgy elfogyott a pénz is.
Egyszer bemegy a bojtár a csárdába, leül nagy búsan az asztal mellé, bort rendel, de rovásra, és iszogat magában. Melléje telepedik egy másik bojtárlegény, az is bort rendel rovásra, s iszogatván együtt beszédbe elegyednek, panaszkodnak, keseregnek, hogy jaj de nehéz a szegény bojtár élete.
- Hiszen - mondja a kincses bojtárlegény -, tudok én egy helyen pénzt, annyit, hogy a királynak sincs annyi. Csakhogy nehéz elhozni!
- Hol van az a pénz? - kérdi a másik bojtárlegény.
Elmondja a kincses bojtárlegény, hogy mi történt vele kisbojtár korában.
- De már egy életünk, egy halálunk - mondja a másik -, elmegyünk oda!
Mert hogy egy-két üveg bort meg is ittak, nagy kedvük, s bátorságuk kerekedett. Elmentek a barlang nyílásához, egy nagy kőhöz kötelet kötöttek, s a kötélnél fogvást leereszkedtek a pincébe. Ahogy leereszkedtek, mindjárt a boroshordónak láttak. Még nagyobb kedvük kerekedett: elkezdtek énekelni, kurjongatni. De bezzeg jött egyszeriben a fekete ember. Nekimegy a kincses bojtárnak, mondja nagy haraggal:
- Ugye megmondtam, hogy ne jöjj ide többet, mert vége az életednek!
- Hiszen próbáld meg! - rikkant a kincses bojtárlegény meg a másik is.
Megrökönyödik a fekete ember, mondja nekik megjuhászkodva:
- Jó, jó, hiszen én nem bánom, hogy idejöttetek. Nem az enyém ez a sok bor, s ez a sok kincs, hanem egy ősz öregemberé. Ha nem féltek tőle, menjetek hozzá, talán mindent nektek ád, ha jókedvében találjátok.
Továbbmennek a legények, s hát ott ül az ősz öregember egy kádnak a tetején. Köszönti a kincses bojtárlegény:
- Adj isten jó napot, öregapám!
- Adj isten, fiaim! Hát ti hogy mertek idejönni? Nem féltetek, hogy ízzé-porrá szaggatlak?
- Mi-e, öregapám? Mi nem félünk.
- Bizony ha nem féltek - mondja az ősz öregember -, a jó Isten vezérelt ide! A ti nagy bátorságotok felszabadít engem az átok alól. Mert úgy tudjátok meg, arra voltam átkozva, hogy örökké éljek ebben a sötét pincében, e tenger kincs között, de ne nyúlhassak pénzhez soha.
Abban a pillanatban megvilágosodott a pince. Az ősz öregember hová, hová nem: eltűnt, s a pince oldalában színarany grádics nyílt meg, amelyen szépen fel lehetett menni a világba. Amit felvihettek, felvittek a legények, de ha ezer esztendeig éltek volna, akkor sem tudták volna felhordani a maguk emberségéből.
Mit gondoltak, mit nem. Elmentek a királyhoz, s jelentették neki, hogy ha szereti a jó bort s a csengő sárga aranyat, ami szekeres marhája van, küldje ide meg ide, még a hetvenhetedik maradéka sem lát szükséget.
Bezzeg, hogy a királyt nem kellett biztatni. A drága sok bort, a teméntelen aranyat és ezüstöt elhordatta, a kincses bojtárt fiának fogadta, neki adta egyetlenegy leányát, a másik bojtárt pedig fővezérré tette.
Aki nem hiszi, járjon utána!

Nyomtatás E-mail

December 20. - kezdődik a téli szünet

Téli Szünet

Mester Györgyi 

Minden nap szenteste

 


     Álmos volt, és már épp lecsukódni készült a szeme, amikor eszébe jutott, mit mondtak aznap - a téli vakáció előtti utolsó tanítási napon -, a barátai. Mindnyájan azt állították, hogy nem a tanórák elmaradása a legjobb a szünetben, hanem maga a karácsony. Azon belül is, a legörömtelibb esemény a szentestei ajándékosztás, ami a karácsony fénypontja.
     Azzal a tudattal, vagy inkább tudatlansággal aludt el, hogy nem értette: ajándékot ő az év más napján is szokott kapni, például a születésnapjára vagy a névnapjára, de vajon mitől olyan különleges a barátai számára a karácsonyi ajándékozás?!
Reggel a szokásos karácsonyi sürgés-forgásra ébredt. Anyuka, annak ellenére, hogy ő még pizsamában volt, rögtön a konyhaasztalhoz ültette, de annak is csak az egyik sarkán - a hatalmas, még jeges pulyka mellett - szorított számára helyet, hogy ott gyorsan reggelizzen meg. Azután ugyanolyan gyors tempóban öltözzön fel, mert apuka már berregteti az autót, mennek a piacra a fenyőért. A nővére köténnyel a derekán mézeskalácsot formázott a gyúródeszkán, és még a kutyának is dolga volt, épp akkor nyalta fényes tisztára a tányérját. A fát megvették, szokás szerint feldíszítették, megvolt a karácsonyi pulykavacsora is, majd, szenteste lévén, az ajándékok felbontása következett. Mint az elmúlt években szinte mindig, most is kisautó került elő a díszcsomagolásból, olyan modell, amilyen még nem volt neki. Anyuka a kapott márkás parfümöt szagolgatta, apuka az ajándék inget próbálta fel, a nővére azonnal beletemetkezett az új könyvébe, mivel nagyon szeret olvasni.
     Egyáltalában nem érezte, hogy ez az este más lett volna, mint mondjuk egy névnapi összejövetel, vagy a születésnapja, mert akkor is mindig szokott kapni valamit, hiszen az az ünnepeltnek kijár. Hamarosan mindnyájan elvonultak a szobáikba, és elcsendesedett a ház…
     Reggel a szokásos karácsonyi sürgés-forgásra ébredt. Anyuka a konyhában fogadta, látszott, már korábban elkezdett főzni, a mirelit pulyka is félig kiolvadt. A reggelit gyorsan be kellett kapnia, apuka már az udvaron várt rá, együtt mentek a fenyőért. A lánytestvére cukormázzal vonta be a mézeskalácsot, és a kutya farkát csóválva leste, mikor kerül a tisztára nyalt tányérjába valami finomság, ami ilyenkor a konyhában le-lepottyan az asztalról. A fenyő hamarosan feldíszítve állt a hallban, majd megvolt a karácsonyi vacsora, és a gyertyagyújtás után sorra került a szenteste utolsó mozzanata, az ajándékok kibontása. Kisautót kapott, olyan márkát, amilyennel még nem rendelkezett. Hát ez is csak olyan ajándék, mint a korábbiak - gondolta -, és beállította a többi autó közé a sorba. Aztán lassan mindenki aludni tért. Úgy bújt be az ágyába, hogy nem érezte sem a karácsony, sem az ajándék okozta különös örömöt…
     Reggel a szokásos karácsonyi sürgés-forgásra ébredt. Olyan ismerős volt minden. Mintha ezt egyszer - vagy talán nem is egyszer - már átélte volna. Anyuka a karácsonyi pulykát tömte a fűszeres töltelékkel, a nővére meg-megnézte, sül-e már a sütemény a sütőben. Apuka elment a fenyőért, és a kutya már a második adag töltelék maradékot ette ki a táljából. A fenyőre felaggatták a szokásos díszeket, a karácsonyi vacsora is finom volt, na és a szentestén, az ajándék kibontásakor se érte meglepetés. A kapott kisautó - ez alkalommal is egy új típus - nem okozott igazi örömöt. Mielőtt elnyomta volna az álom, az ágyban megint csak az okot kutatta, miért nem különlegesen szép és jó az ő karácsonya, és miért nem okoz számára olyan örömöt a szentestei ajándékozás, mint az osztálytársainak…
     Reggel a szokásos karácsonyi sürgés-forgásra ébredt. Már szinte behunyt szemmel is látta, mint birkózik anyuka a hatalmas karácsonyi pulykával, miként ügyeskedik nővére a sütőnél, apuka hogyan cipeli be a kocsiról a fenyőt, és a kutya most se törődött mással, csak farkcsóválva leste, mikor pottyan le számára a konyhaasztalról valami további ínycsiklandó falat. A fát korán feldíszítették, de szentestéig jócskán volt még idő.
     Váratlanul az ötlött az eszébe, milyen is lenne, ha nem csak sablonos ajándékokat kapnának karácsonykor, olyanokat, amilyenekre nagyjából már mindenki számít?! Az ajándékok mindig a boltból származnak, és szinte már az eladók is tudják, hogy - néhány nappal az ünnep előtt -, apuka milyen parfümöt vesz a feleségének, anyuka milyen inget a férjének, újonnan megjelent könyvet a lányának, és a szülei együtt választják ki a következő kisautót a fiuknak, vagyis neki.
     Tulajdonképpen a nővére és ő mindig a szüleiktől kapnak ajándékot, amit a felnőttek pénzért vásárolnak. Ugyanakkor se ő, se a nővére még sohasem adtak ajándékot karácsonyra a szüleiknek vagy egymásnak. De hiszen nincs is annyi zsebpénzük, miből vennének ajándékot? De kell-e igazán pénz az ajándékozáshoz?! Behúzódott a szobájába, és buzgón tenni-venni kezdett. Amikor elkezdte, még nem is tudta igazán, mit fog csinálni a többféle fényes, kemény kartonból, a sok színes ceruzával, meg fonallal. Aztán az ötletek csak úgy jöttek maguktól.
      Egy dobozka alaprajzát rajzolta meg, majd mielőtt a kivágott mintát széleinél behajtogatta és összeragasztotta volna, színes tollal kacskaringós, varázslatos virágokat rajzolt minden oldalára.
      Azután egy újabb kartonból hosszú, keskeny lapocskát vágott ki, amit bagoly formájúra szabott, és az élethű madarat ki is festette arany meg barna színű filctollal.
      Besurrant a szülei szobájába, és kivett a szekrényből egy csúnya, fából készült ruhafogast. Olyant, amire apuka gyakran panaszkodott, hogy szálkás, és már nem egyszer beleakadt az ingnyaka, teljesen kihorzsolta, úgyhogy a ruhadarab előbb-utóbb nem is lesz hordható. A vállfát ügyesen bevonta színes zsineggel, még mintát is font rá, kifejezetten jól mutatott, egy valódi indián se csinálta volna meg szebben ezt a kézimunkát.
     Lassan elérkezett a vacsoraidő, majd az azt követő szokásos, szentestei program, az ajándékok kibontása.
Anyuka meglepetéssel vette észre, hogy a sejthetően drága parfümöt rejtő áruházi papírtasak mellett, egy kisebb csomag is meglapul. Kibontotta, és abban egy remekbe szabott, oldalán virágos mintázatú dobozkát talált, a mellétűzött cetlin, ákombákom betűkkel, felirat állt: Gyűrűtartó.
     Nővére a lapos kis csomagból egy baglyot ábrázoló könyvjelzőt húzott elő, aminek duplán örült, mivel épp a napokban hagyta el valahol a kedvenc könyvjelzőjét.
     Apuka teljesen elhűlt az ajándéka láttán, persze jó értelemben. El nem tudta képzelni, hogyan juthatott neki eszébe ez a ragyogó ötlet, mármint egy ilyen praktikus, egyben különleges dolog, a fonallal művészien bevont vállfa?! Megfogadta, hogy arra csakis a legújabb ingét akasztja fel, ami ily módon biztosan megmenekül mindenféle károsodástól.
     Az ő ajándéka kisautó volt. De most kivételesen ezt sem bánta, mert apuka megígérte, hogy farostlemezből együtt fabrikálnak majd a gyűjteménye számára egy szuper játékgarázst. A nővére hozzátette, hogy ő a műanyag ablakok elkészítését vállalja, mert az iskolai gyakorlati órán éppen ház makettet csináltak, és legalább élőben is kipróbálhatja a tudását. Anyuka momentán nem tudott mit érdemben hozzátenni, inkább megfogadta, ha elkészül a garázs, az avatóra egy szép nagy tortát süt, és a tetejére az ő kedvenc autómárkáját fogja megmintázni marcipánból.
      Még sokáig beszélgettek a fenyőfa körül. Egyikük se álmosodott el olyan hamar, mint az eddigi karácsonyokkor szokott. Újabb és újabb ötletek kerültek szóba, hogy mit és hogyan lehetne a jövő karácsonykor másképpen csinálni, hogy az ne szokványos legyen, hanem igazi, emlékezetesen nagy ünnep mindannyiuk számára.
      Amikor este végre ágyba került, még sokáig nem tudott elaludni. Életében először élvezte igazán az ünnepet. Végre ő is adott valamit, megajándékozta a családtagjait. És még meg is dicsérték érte! Büszke volt magára. Úgy érezte, ilyen örömteli karácsonya még sohasem volt.
Másnap reggel frissen ébredt, egy valóban új napra…

Nyomtatás E-mail

December 18. - mese a barátságról

turtle swans

A repülő teknőc

(Indiai mese a barátságról)

Élt egyszer egy tóban egy teknőc. Odajárt a tóhoz inni két hattyú. Lassacskán a teknőc és a két hattyú megismerkedtek, és mély barátság alakult ki köztük. Nem telt el nap, hogy ne találkoztak volna. Míg nem volt alkalmuk közösen megbeszélni az aznapi dolgokat, nem volt nyugtuk.

Nagy szerencsétlenségükre egyszer úgy telt el egy év, hogy egy csepp eső sem sok, annyi sem esett. Mind a hármójukon úrrá lett az aggódás. Valami megoldáson kezdtek töprengeni. Merthogy a tó bizony ki fog száradni. Találni kellene egy másik tavat.

A teknőc nagyon elgondolkodott, és szomorú hangon szólt a két hattyúhoz:

- Barátaim, ti könnyen találtok másik tavat, ahol szomjatokat olthatjátok. De nekem megpecsételődött a sorsom. Ha nem lesz víz, ahol úszkálhatok, gyorsan el fogok pusztulni.

Erre a két hattyú azt válaszolta:

- Teknőc barátunk, ne aggódj! Keresünk egy tavat, és visszajövünk érted. Valahogy csak elviszünk téged is a tóig!

E szavakat hallva a teknőc kicsit megnyugodott, és búcsút vett a két hattyútól. Másnap a hattyúk egész nap csak repültek, keresték a tavat. Messze jártak, mikor hirtelen megpillantottak egy hatalmas víztükröt. Leszálltak, szomjukat oltották, és vidáman úszkáltak a vízen. Az egész napos repülés fáradalmai egy pillanat alatt eltűntek. Nagy boldogan, kiáltozva, énekelve szálltak visszafelé. Aztán eszükbe jutott a teknőc: hogyan is segíthetnének neki idáig eljutni? Messze van biz' ez a tó. Erre jól elszomorodtak. Aztán elgondolkodtak, és kisütötték a megoldást.

Másnap reggel elmentek a teknőchöz, és elmesélték neki az új tavat. Mondják a teknőcnek:

- Már tudjuk is, hogy hogyan fogunk téged odaszállítani.

- Odaszállítani? Hogyan? - kérdezte a teknőc.

- Fogunk egy botot. Én megtartom a csőrömben az egyik végét, ő a másikat. A közepét neked kell erősen elkapnod a szájaddal. Rá kell harapnod, de ne feledd: út közben nem szabad kinyitnod a szád, nem szabad beszélned, mert lepottyansz! - magyarázták a hattyúk.

Erre mosolyogva válaszolta a teknőc:

- Barátaim, bolondnak néztek? Gondoljátok, hogy repülés közben elengedem a botot?

Ezt hallva megnyugodtak a hattyúk Körülnéztek, és hoztak egy erősnek látszó botot. A közepére ráharapott a teknőc. Az egyik végét az egyik hattyú vette a csőrébe, a másikat a másik, és felrepültek az égbe.

Csak repültek és repültek, míg egy falu fölé nem értek. Látják az emberek a repülő teknőcöt, és nagyon elcsodálkoznak. Látja a teknőc, hogy mindenki őt nézi. Nagyon tetszett ez a teknőcnek. Elöntötte a büszkeség. Nagy büszkeségében elfelejtette a hattyúk intelmét, és megszólalt:

- Látjátok barátaim, mindenki engem néz!

De be sem fejezhette, és már zuhant is lefelé. A két hattyú nagyon elszomorodott. Látták, hogy nincs mit tenni. Keserves sírások közepette érkeztek meg a tóhoz.

A teknőcnek viszont szerencséje volt. A hátára, a páncéljára esett, és egy karcolás sem esett rajta. A falusiak a lábára állították, és elvitték ugyanahhoz a tóhoz, ahol barátai keseregtek a szerencsétlenségen.

Nagyon megörültek egymásnak. A teknőc megígérte, hogy ezentúl mindig hallgat barátai tanácsára. Máig is nagy barátságban élnek.

 

Forrás: mesemorzsa - 2014.02.13.

Kép: storyforkids.net

Nyomtatás E-mail