DUNAALMÁSÉRT ALAPÍTÁNY

2018. december 12. A tizenkettedik mese

Névtelen

 

Rudi, a kalapos trombitás


Hóvölgyben, ahol jégvirágok nyílnak az ablakon, és soha nem olvad el a hó, ott élnek a hóemberek.
Vígan kacagnak, játszadoznak reggeltől estig.
Tegnap is vidáman szánkóztak a hóbuckák között, csak egyetlen hóember álldogált egymagában, és kémlelte a távoli hegyeket.
Ő volt Rudi, aki kissé más volt mint a társai. Az ő fején egy fekete kalap díszelgett,
és a nyakában tűzpiros sál virított. Csúfolták is érte eleget, ezért jobban szeretett egyedül játszani.
- Te miért nem szánkózol, talán félted azt a híres kalapodat? - incselkedtek vele most is, de Rudi nem szólt egy szót sem.
A hóemberek oldalát furdalni kezdte a kíváncsiság. Odasereglettek Rudi köré, és kérdezgetni kezdték:
- Áruld már el, miért bámulod azokat a hegyeket?
- A hótündért várom, aki hoz nekem egy igazi trombitát - válaszolta Rudi büszkén.
A hóemberek nevetni kezdtek.
- Még, hogy a hótündért? Te aztán igen vicces kedvedben vagy!
- Én nem viccelek!
- Nem viccelsz?
- Nem - rázta a fejét hevesen Rudi - ugyanis üzent nekem a hótündér, hogy ma hoz nekem egy igazi trombitát - mesélte izgatottan.
- Hogy te milyen buta hóember vagy? Még azt sem tudod, hogy a hótündér nem is létezik - kacarásztak a társai.
- De igenis létezik!
- Ha létezne, akkor se hozna neked igazi trombitát, hiszen nem is tudsz trombitálni.
- De igenis tudok!
- Neked nincs ki a négy kereked! - legyintettek a hóemberek, és ott hagyták Rudit. Felpattantak a szánkóra, és vígan száguldoztak tovább.

Egyszer csak hatalmas hóvihar kerekedett. Mindannyian beszaladtak a házba, és onnan leskelődtek kifelé.
- Rudi kint maradt! - kiáltott fel az egyikük.
- Most mi lesz? - néztek egymásra ijedten. - Ekkora hóvihart nem él túl egyetlen hóember sem. - Meg kell mentenünk - jelentette ki Hugó, aki mindannyiuk közül a legbátrabb volt. Ezzel mindenki egyetértett, csak azt nem tudták hogyan mentsék meg. Ezen addig tanakodtak, míg nem elállt a hóesés. Ekkor kiszaladtak az udvarra és kiáltozni kezdtek:
- Rudi! Rudi! Merre vagy? - de válasz nem érkezett. Rudi úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
- Lehet, hogy elrabolta a hótündér - mondta az egyik hóember.
- Ne kezd már te is! - mordultak rá a többiek. - Tudod, hogy hótündér nem létezik. - Vagy talán mégis? - néztek egymásra tanácstalanul.
Ekkor, a távoli hegycsúcson megcsillant valami. Mindannyian odanéztek, és egy hóembert láttak, aki a kezében egy trombitát szorongatott.
A trombita úgy csillogott, mint az arany. A hóember belefújt, és a csodás muzsika hangja betöltötte a völgyet.
Idelent ámulva hallgatták.
- Hiszen az Rudi! - kiáltott fel az egyikük.
Izgatott morajlás futott végig Hóvölgyön.
- Hogy került fel Rudi a hegytetőre, és kitől kapta a trombitát? - kérdezgették egymástól.
- Csakis a hótündér vihette fel oda - suttogta egy hóember, de most senki nem mordult rá.
Ott fent a hegytetőn, egy tündér jelent meg Rudi előtt. Csillogó, hófehér haja fürtökben omlott a vállára. Rudi meghajolt előtte, és átnyújtotta neki a trombitát.
- Köszönöm hótündér, hogy játszhattam rajta.
- Bármikor játszhatsz rajta, ha itt maradsz a palotámban - mondta mosolyogva a hótündér.
- Azt nem lehet - vágta rá Rudi. - Haza kell mennem. A barátaim már biztosan keresnek.
- A barátaid? Hahaha - kacagott a tündér.
- Szép kis barátaid vannak neked. Kinevetnek, kicsúfolnak, cserben hagynak. Ezeket nevezed te barátoknak?
- Lehet hogy kinevetnek, az is lehet, hogy kicsúfolnak, de cserben sosem hagynak, abban biztos vagyok - mondta Rudi, és a hótündér kezébe nyomta a trombitát, majd elindult lefele a hegyről.
Csúszkálva, bukdácsolva haladt. Lent a hóemberek lélegzetvisszafojtva figyelték. Ám egyszer csak megcsúszott, és eltűnt egy mély lyukba.
- Rudiiiiii! - zengett ijedten társai hangja, de válasz nem érkezett rá. Hogy miért nem?
Ha hiszed, ha nem, Rudi éppen egy ütött-kopott trombita mellé pottyant. Felkapta a trombitát és fújni kezdte. Olyan vidáman cifrázta, mintha egy hangversenyteremben játszott volna.
- Halljátok? Rudi trombitál! - örvendeztek a hóemberek, és futottak a hang irányába.
- Álljatok meg! - kiáltott utánuk Gurgula, aki a legducibb volt közöttük.
A hóemberek haragosan néztek vissza rá, mert azt hitték, hogy nem akar segíteni Rudi megmentésében. Gurgula azonban nem csak duci volt, de nagyon okos is.
- Sítalpak nélkül sosem jutunk fel oda - bökött a hegyek felé - és vigyünk magunkkal szánkót, és kötelet is - mondta határozottan.
- Igazad lehet - mormogták a hóemberek, és felcsatolták a síléceket. Kerestek egy kötelet, és fogták a szánkót, majd útnak indultak, hogy megmentsék bajba került társukat.
Az út hosszú volt, és igen veszélyes, de mentek rendületlenül.
Igaz, nagyon elfáradtak, mire a szakadékhoz értek. Ott körbeállták a lyukat.
- Itt vagyunk Rudi! Nem esett bajod? - kukucskáltak le a mélybe.
- Ti meg hogy kerültetek oda? - kiáltott fel Rudi döbbenten, majd körbenézett.
Ekkor vette észre, hogy egy mély lyuk alján csücsül.
- Innen sosem jutok ki - suttogta ijedten, és két könnycsepp gördült végig az arcán.
- Ne félj Rudi! Mi kihozunk onnan! - vigasztalták a társai, és a kötélen leeresztették Hugót a mélybe. Amikor leért, Rudi derekához kötötte a kötelet, aki magához szorította az ütött - kopott trombitát.
- Húzzátok! - kurjantotta Hugó, és a hóemberek nekiveselkedtek. Húzták - vonták, ahogy csak bírták, és hopp! Hugó és Rudi már fent is voltak.
- Köszönöm, hogy megmentettetek - rebegte Rudi meghatottan.
- Már hogyne mentettük volna meg a mi kalapos trombitásunkat - ölelték meg a társai -, bár a trombitád igen viharvert - tették hozzá nevetve. Bizony az ajkukra fagyott a nevetés, mert ott termett előttük a Hótündér. Felemelte a varázspálcáját, és láss csodát! Az ócska trombitából egy csodaszép trombita lett. Úgy csillogott - villogott, mintha aranyból lett volna.
- Ez a trombita most már örökre a tiéd Rudi, mert bátor és jó hóember vagy - mondta kedvesen a Hótündér, majd úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna.
A hóemberek szájtátva ámultak és bámultak. Elsőként Gurgula szólalt meg:
- Éljen Rudi!
- Éljen! - kiáltozták a többiek is, miközben felültették Rudit a szánkóra.
- Ugye játszol nekünk valami szépet az úton? - kérdezték, és elindultak hazafelé.
Rudi boldogan fújta a trombitáját. A hóemberek vígan daloltak.
Fekete, kis kalapom,
Csücsül a kobakomon.
Ha trombitám megfújom,
Örül ám néki nagyon.

Véle dalol Hóvölgyben,
Minden kedves hóember.
Oly boldog a kalapom,
Dalold te is a dalom.

Még a hópihék is vidáman, dalolva hullottak alá a magasból.

Nyomtatás E-mail

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés