DUNAALMÁSÉRT ALAPÍTÁNY

2018.december 16. Örömvasárnap

A kívánság

Szabó Gitta 
A kívánság 

Tél van. Fehér hó borítja a tájat. A léptek alatt ropog a puha hó. A lélegzet is fehér páraként illan el a levegőben. A kéményekből fehér füst száll az ég felé. A házak tetején hósapka ücsörög, és a gyenge utcai világításnál szerényen csillognak a hópelyhek.
Az utcára nyíló házak szorosan egymáshoz simulnak, mint amelyek e hideg téli estén összebújtak, hogy melegítsék egymást. Az egyik ház aljában egy aprócska kis üzlet bújt meg szerényen. Ajtaja felett egyetlen izzó pislákolt. Éppen csak annyira, hogy aki az üzletbe belép, vagy éppen kifelé megy, orra ne bukjék a küszöbben.
A szerény üzletecskének igen gyönyörű kirakata volt. Már készülődtek a Karácsonyra, mert bizony telve volt minden földi jóval. Volt abban gyümölcs, játék, ruhanemű, élelmiszer, itóka, édesség. Egyszóval, minden volt benne, mi szem-szájnak ingere.
A kirakat előtt egy kisgyermek álldogált. Amolyan négy, ötéves forma lehetett. Szemei csillogtak az örömtől, ahogy a portékát nézegette. A hidegtől kipirosodott nóziját a kirakatüvegnek nyomta, melyre a meleg lehelete kifehéredve csapódott le. Két kicsi, kesztyűbe bújtatott kezével, az üvegnek támaszkodott, és hol édesapjára, hol meg az árukra nézett. Egyszer csak megszólalt:
– Apu! Én szeretnék egy csokit! És.., még azt az autót is szeretném! Juj! Apuu! Ezt is szeretném! Ezt az óriási macit is kérem! – mutatott ugrándozva egyik kincstől a másikig. Majd hirtelen megállt a gyümölcsök előtt. A kirakatban egy gyönyörűséges kókuszdió díszelgett, egy kicsinyke kosárban. A gyermek néhány másodpercig csendben nézte, majd halkan, szinte suttogva mondta:
– Apuci! Kérek szépen egy ilyet! – mutatott a kókuszdióra. – Nekem még sosem volt ilyenem!
– Ejnye, fiam! – szólt az apa. – Mit kezdenél Te egy kókuszdióval? Inkább induljunk haza – mondta még, és megfogta a gyermek kezét.
Telt múlt az idő. A gyermek nem felejtette el, amit akkor látott a kirakatban. Egyre csak körülötte jártak a gondolatai. Ha játszott, ha beszélt, ha rajzolt, mindenbe beleszőtte az áhított gyümölcsöt. Kitalált minden csalafintaságot, hogy szüleit rábírja, vegyék meg neki a gyümölcsöt. Édesanyja meg is dicsérte, mert bizony, amiben csak tudott segített neki. Poharakat tett a tálcára, szalvétát az asztalra. Még a cipellőjét is igyekezett betenni a cipős szekrénybe, igaz, ehhez fel kellett állnia a sámlira, aminek anyukája nem nagyon örült.
Lassan elérkezett Karácsony napja. A fiúcska a karácsonyfa díszítésében is segített szüleinek. Közben csak beszélt, folyt a szó belőle, csacsogott egyfolytában. Be nem állt a szája egy pillanatra sem:
– Apa! Tudod, ha én lennék a Jézuska, ide biztosan hoznék egy kókuszdiót! Mert tudod, én nagyon szeretném, és jó is vagyok. Ugye?
Az apa nézte, és bólintott:
– Igen fiacskám! Tényleg jó vagy.
Mire végeztek a fa díszítésével, és édesanya is elkészült a konyhában a finom vacsorával, addigra odakint az est fekete lepellel borította be az égboltot, és sok, sok csillaggal díszítette fel, mintha csak egy hatalmas ünnepi asztal lenne, amit a jó öreg Hold elé terített.
Végre a nagyszülők is megérkeztek. Kabátjukról leverték a havat, csizmáikat levették, és a tűzhely mellé tették száradni. A szobaajtót, amelyben a karácsonyfa világított, becsukták, ha a Jézuska jönne, meg ne ijedjen, és máshová ne vigye a nekik szánt meglepetést.
A nagypapa, a nagymama, apu és anyu meg a kisfiú a konyhában halkan suttogva beszélgettek. A várakozás okozta feszültség egyre nagyobb lett. A gyermek már nem bírta tovább visszafogni izgatottságát. Épp szólásra nyitotta a száját, mikor egy csengettyű szólalt meg. A gyermek gyorsan édesapja háta mögé bújt:
– Apu! Én félek! – súgta neki.
A család minden tagja felállt. Óvatosan fordultak a szobaajtó felé, ahonnét kiszűrődött a karácsonyfa barátságos fénye. Az apa megfogta a gyermek izgalomtól izzadt kicsiny kezét, és kinyitotta az ajtót, mely mintha örülne, vidáman csikordult. A fa alatt színes csomagok várták, hogy valaki kibontsa őket. A gyermek izgatottan szaladgált a csomagok között. Egyszer csak megállt egy hatalmas szaloncukor előtt, amire az ő óvodai jele, egy fésű volt rajzolva. Hátranézett szüleire. Látta, mindenki őt figyeli, és csak mosolyognak.
– Apu, anyu! Ti is látjátok? Ez az enyém. Rajta van a jelem.
A szülők odamentek hozzá, leguggoltak mellé.
– Nahát! – örvendtek – ez valóban a tied! Bontsd csak ki hamar! – mondták szinte egyszerre.
A gyermek magához ölelte az óriási cukrot, és félrevonult a szoba egyik csendes zugába. Ott kezdte bontogatni kincsét. A papír hangos szakadással adta meg magát, és engedte, hogy a gyermek végre megláthassa mit is takargatott idáig. A fiúcska, amikor meglátta, örömében kiabálni kezdett:
– Apu! Anyu! Egy kókuszdió volt benne! De jó, hogy jó voltam! – mondta megkönnyebbülve. Szemei úgy ragyogtak, mint csillagok a Hold ünnepi asztalán. A kókuszdióval szüleihez baktatott. Büszkén húzta ki magát.
– Tudjátok – kezdte mondókáját -, szerintem a Jézuska egy kisgyerek.
– Miből gondolod? – kérdezte az anyukája.
– Abból, mert megkaptam azt, amit szerettem volna. Mert gyereknek kell lennie ahhoz, hogy tudja, milyen az, ha nagyon szeretne valamit. Meg aztán.., biztosan hallgatóznia is kell ahhoz, hogy tudja, ki mit szeretne. Másképp honnan tudná?
A szülők elmosolyodtak a gyermek logikáján. Az apa megsimogatta gyermeke kobakját.
– Igazad lehet! – mondta megnyugtatásképp.

 

U.i.: Már csak 7 mese van hátra, hogy Szenteste az utolsó adventi mesét is elolvashassuk!

NyomtatásE-mail

2018.december 15. Mese a tizenötödik napra

Holle anyó

Jakob és Wilhelm Grimm 

HOLLE ANYÓ


Élt egyszer egy özvegyasszony, annak volt két lánya: az egyik szép és szorgos, a másik csúnya
és lusta. Az özvegy sokkal jobban szerette a csúnya lustát, mert az édeslánya volt. Minden
munkát a másiknak kellett végeznie, az volt Hamupipőke a házban. Ott ült szegény napestig a
kút mellett az úton, és font, egyre font, míg csak a vér ki nem serkent az ujjából.
Egyszer aztán úgy megvágta az ujját a szál, hogy az orsó is csupa vér lett tőle. Le akarta mosni
a kútnál, de az orsó kicsusszant a kezéből, és beleesett a vízbe. A lány sírva fakadt, hazaszaladt
a mostohájához, s elpanaszolta neki, mi történt. Az meg, ahelyett hogy megszánta
volna, kegyetlenül ráripakodott:
- Ha beleejtetted, szedd is ki belőle!
Szegény lány visszament a kúthoz, nem tudta, mitévő legyen; félelmében végül is az orsó után
ugrott. Elvesztette az eszméletét, s mikor aztán magához tért, egy szép, napfényes, virágos
mezőn találta magát. Elindult, ment, mendegélt; egyszercsak egy kemencéhez ért. A kemence
tele volt kenyérrel, s a kenyerek azt kiabálták:
- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
A lány nekilátott, és szép sorjában mind kiszedte őket a lapáttal. Aztán továbbment; ment,
mendegélt, míg egy almafához nem ért. A fa tele volt almával, és azt kiabálta:
- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már!
A lány megrázta a fát, hogy csak úgy hullott a sok alma, mint a zápor. Addig rázta, míg az
utolsó szem is le nem hullott róla. Akkor az egészet szépen kupacba rakta, és továbbindult.
Ment, mendegélt, végre egy házikóhoz ért. A házikóból egy anyóka kukucskált ki barátságosan,
de olyan hosszú foga volt, hogy a lány megijedt, és el akart szaladni. Az öregasszony
azonban utána kiáltott:
- Ne félj tőlem, kedves lányom! Maradj nálam; ha minden munkát rendben elvégzel a háznál,
jó sorsod lesz. Csak arra vigyázz, hogy jól megvesd az ágyamat, jól fölrázd a párnámat, hadd
szálljon a pihéje; olyankor hó hullik fönt a világban. Én vagyok Holle anyó.
Az öregasszony olyan szépen rábeszélte, hogy a lány végül is összeszedte bátorságát, ráállt a
dologra, és beszegődött hozzá. Mindent megtett a kedve szerint, az ágyát is mindig jól
fölrázta, csak úgy szálltak a pihék, akár a hópelyhek.
De jó dolga is volt ám az öregnél! Soha egy rossz szót sem hallott, s ehetett, amennyi jólesett
neki.
Evett is eleinte jó étvággyal; hanem aztán valahogyan ízét vesztette a falat a szájában. Egyre
kedvetlenebb, egyre szomorúbb lett. Eleinte maga sem tudta, mi leli; hanem utóbb, mikor már
jó ideje szolgált Holle anyónál, ráeszmélt; hogy hazakívánkozik. Hiába ment itt ezerszer
jobban a dolga, mint otthon, mégiscsak mindig ott járt a gondolata a messzi kis falusi házban.
Végül aztán már nem bírta tovább, odaállt szépen Holle anyó elé, és azt mondta neki:
- Elfogta a szívemet a honvágy, nem maradhatok tovább nálad. Tudom, százszor jobb sorsom
van itt, mégis azt mondja a szívem: vissza kell mennem az enyéimhez!
- Tetszik nekem, hogy hazavágyol - felelte az öreg -, ebből is látszik, hogy derék, hűséges
teremtés vagy. És amiért olyan becsülettel szolgáltál, én magam viszlek fel a fenti világba.
Azzal kézen fogta, és egy nagy kapuhoz vezette.
- Innét most már mehetsz magad is - mondta -, ez a kapu egyenest a falutok határába nyílik.
A kapu kitárult, s abban a pillanatban, ahogy a lány átlépett rajta, sűrű aranyeső hullott rá a
magasból, és az arany mind ott ragadt a ruháján; fénylett, csillogott az egész lány tetőtől
talpig.
- Ez a fizetség a szorgalmadért! - kiáltotta Holle anyó a kapun át, és még a kútba esett orsóját
is kidobta utána.
A két kapuszárny dördülve becsukódott, s lám a lány, amint körülnézett, ott találta magát a
falujuk határában, nem messze az anyja házától.
Gyorsan útnak eredt, sietett haza boldogan. Ahogy befordult az udvarukra, a kút kávájáról
meglátta a kakas és nagyot rikkantott:
Kukurikú! Mi történt?
Aranyos lányunk hazatért!
A lány bement a házba, és mert talpig arany borította, az anyja is meg a testvére is szívesen
fogadta. Ő meg elmesélte, mi történt vele. Mikor a mostohája meghallotta, hogyan jutott a
nagy gazdagsághoz, nagyon szerette volna, ha a csúnya, lusta lányának is ilyen szerencséje
akad. Kiküldte hát fonni a kúthoz, a lány meg bedugta a kezét a tüskebokorba, összeszúratta
az ujját a tövisekkel, bevérezte az orsót, bedobta a kútba, és utána ugrott. Ő is a szép mezőn
tért magához; azon az ösvényen indult el, amelyiken a másik lány járt. Amint a kemencéhez
ért, kiabálni kezdtek a kenyerek:
- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
De a lusta lány azt felelte:
- Hogyisne! Hogy összepiszkoljam magamat!
Az továbbment. Csakhamar az almafához ért.
- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! - kiáltotta az almafa.
- Hogyisne! Hogy a fejemre essék egy alma! - felelte a lány, és továbbment.
Odaért Holle anyó házához, de egy cseppet sem ijedt meg az öregtől, mert már tudta, milyen
nagy foga van, és tüstént elszegődött hozzá.
Az első nap erőt vett magán, szorgoskodott, és ha Holle anyó mondott neki valamit, rögtön
megtette, mert egyre csak a sok aranyra gondolt, amit majd kapni fog tőle. A második napon
azonban már lustálkodott egy kicsit, a harmadikon meg már alig akart fölkelni reggel. Holle
anyó ágyát sem úgy vetette meg, ahogyan kellett volna; nem rázta föl a dunnát, hogy a pihék
szétszálljanak belőle. Az öreg végül is ráunt, és kiadta az útját. A lusta lány cseppet sem
búsult rajta, hogy a dolog így fordult; most jön majd az aranyeső - gondolta magában.
Holle anyó őt is a kapuhoz vezette; hanem amikor a lány kilépett rajta, arany helyett egy
jókora üst szurok zúdult a nyakába.
- Ez a fizetség a szolgálatodért! - mondta Holle anyó, és becsukta a kaput.
A lusta lány hazament; tetőtől talpig szurkos volt, s amikor a kakas meglátta a kút kávájáról,
nagyot rikkantott:
Kukurikú! Mi történt?
Szutykos lányunk hazatért!
A szurok pedig rajta ragadt élete végéig.

 

A kép forrása: Készítette: Frank Vincentz - A feltöltő saját munkája, CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=15077467

NyomtatásE-mail

2018.december 14. A tizennegyedik mese

havas fenyők

Mester Györgyi
A Hókirálynő karácsonyfája

Alkonyodott. Az utca a szegényes, málló vakolatú házfalak miatt volt szürke, az ég pedig a dunyha vastagságú hófelhőktől.
A karácsony ott lógott a levegőben, de ebből az utcán céltalanul bandukoló három fiúcska mit sem érzett.Nekik még sohasem volt karácsonyfájuk, mint ahogy az utcabeli ismerőseiknek sem. Unatkoztak.
Nem tagadhatták meg azonban gyermek mivoltukat, játszhatnékjuk volt, míg el nem jön a lefekvés órája.

Egyikük felvetette: menjenek pár utcával arrébb, ahol a jobb módú negyedben már bizonyára sok ablakból kiviláglik a feldíszített, tarka fényekben pompázó karácsonyfa.
Ez jó ötletnek tűnt, hát nekivágtak. Közben, mintegy észrevétlenül, meghasadt a felhődunyha, és szállingózni kezdett a hó.
Nem tévedtek. Pár utcával odébb, több ablakból is színes fények sütöttek ki az egyre sötétülő utcára. Meg-megálltak, gyönyörködtek benne.
Egyszer csak, kis terecske szakította meg a láncszerűen egybefolyó, magas épületek sorát. Emlékeztek, a téren, napokkal azelőtt, sötét arcú, morcos tekintetű, nagydarab férfi árulta a szebbnél-szebb fenyőket. Mivel az ünnep már az orruk előtt volt, s a vevők is elfogytak, az árus összetakarított, és eltűnt a sátrával együtt.
A járda mellett azonban, ott árválkodott egy fenyőfa. Ahogy közelebbről megnézték, megértették, az árus miért hagyhatta magára a fácskát. Valójában csak megszabadult tőle, mint selejttől. Kidobta, szemétnek szánta. Nem tudott vele mit kezdeni, mivel görbe volt a törzse, letört a csúcsa, és ágai végén már rozsdásodott a tűlevél.

A gyerekek, rövid tanakodást követően, ölükbe kapták a fát, és szapora léptekkel megindultak hazafelé.
Mire a házukhoz értek, már nehezükre esett a járás az egyre vastagodó hóban. A kis fenyőt bevitték az öreg, kopott ház udvarára, és odatámasztották a téglakerítéshez.
Forgatták, nézegették, keresték, melyik oldala mutatkozik a legegyenesebbnek, majd havat tapasztottak a fa tövéhez, hogy el ne dőljön. Egyikük a tört ágat nyeste le a fa csúcsáról a bicskájával, míg társa a megszáradt, rozsdaszínű tűleveleket szedegette le róla. De mivel ékítsék fel? Mi is a tél legszebb dísze? Hát persze, hogy a hó…
Hógolyókat gyúrtak, és a kisebb-nagyobb gömböket rányomkodták a fenyőcske ágaira. Amikor már tele volt díszekkel, a tetejére hóból hegyes csúcsot formáztak. A kora esti, kékesfekete égboltra lassan felúszott a ragyogó hold. Fényével körülölelte a kopár kis fenyőből immár karácsonyfává vált fácskát.
A házból többen is felfigyeltek a kintről behallatszó, szokatlan sürgés-forgásra. Az emeletekről a kíváncsi lakók lassacskán leszállingóztak az udvarra. Különösen a kisebb gyerekek ámuldoztak a fácska varázslatos szépségén, hiszen nekik még sohasem volt karácsonyfájuk.
A bámészkodók között, két kislány dideregve bújt össze, miközben a holdfényben tündöklő, hótól szikrázó kis fenyőt csodálták. Látszott rajtuk, már addig is sokat fagyoskodtak, a lakásukban se lehetett melegebb, mint odakinn az udvaron. Az idősebb lányka, még ácsorgás közben is, szorosan magához ölelte a húgát, úgy próbálta melengetni.
A fiúk figyelmét nem kerülte el a dolog. Őket legalább odahaza duruzsoló kályha várta, ha karácsonyfára nem is tellett.
A lakók, miután kigyönyörködték magukat a ház karácsonyfájában, lassan visszatértek otthonaikba. Csupán a fára lelő három kisfiú tanakodott valamin, és egy darab ideig még ott időztek az udvaron…
Reggelre eltűnt a csodaszép karácsonyfa, nyoma sem maradt. Mintha soha, nem is lett volna. Talán csak álmodták, hogy ott volt?!
Többen azt rebesgették, a Hókirálynő megirigyelte tőlük, megtetszett neki a pompás karácsonyfa, amely a tél legszebb, hóból készült díszeivel lett felékítve. Az éj leple alatt magával vitte hát a birodalmába, s most a fácska a palotája előtt áll, hogy minden alattvalója megcsodálhassa.
Mások ugyanakkor azt beszélték, hogy a legszegényebbek közül való, két, didergő kislány - valakik jóvoltából, karácsony szent estéjén -, fenyőfa tüze mellett melegedett…

U.i.: Havas hétvégét kívánok mindannyiótoknak! 

NyomtatásE-mail

2018. december 13. Luca napi mese

 

Nagy Lantos Balázs
Csiri, a boszorkány
- illusztrált részletek - 

 

Kedves Meseolvasónk! 

A ma esti történet Nagy Lantos Balázs Csiri, a boszorkány című könyvéből való, mely a FORMA - ART KIADÓ gondozásában jelent meg 1990 -ben. A szemfüles keresgélők antikvár könyveket kínáló internetes oldalakon rálelhetnek néhány részletre a könyvből. 

Olvassátok szeretettel és gyönyörködjetek Füzesi Zsuzsa elképesztő illusztrációiban , melyeknek köszönhetően szinte halljuk Csiri, a boszorkány hangos kiabálását! 

 

Csiri1

Csiri2

Csiri3

Csiri4

Csiri5

Csiri6

Csiri7

 

Remélem tetszett a mai mese, tartsatok velünk holnap is! 

 

NyomtatásE-mail

2018. december 12. A tizenkettedik mese

Névtelen

 

Rudi, a kalapos trombitás


Hóvölgyben, ahol jégvirágok nyílnak az ablakon, és soha nem olvad el a hó, ott élnek a hóemberek.
Vígan kacagnak, játszadoznak reggeltől estig.
Tegnap is vidáman szánkóztak a hóbuckák között, csak egyetlen hóember álldogált egymagában, és kémlelte a távoli hegyeket.
Ő volt Rudi, aki kissé más volt mint a társai. Az ő fején egy fekete kalap díszelgett,
és a nyakában tűzpiros sál virított. Csúfolták is érte eleget, ezért jobban szeretett egyedül játszani.
- Te miért nem szánkózol, talán félted azt a híres kalapodat? - incselkedtek vele most is, de Rudi nem szólt egy szót sem.
A hóemberek oldalát furdalni kezdte a kíváncsiság. Odasereglettek Rudi köré, és kérdezgetni kezdték:
- Áruld már el, miért bámulod azokat a hegyeket?
- A hótündért várom, aki hoz nekem egy igazi trombitát - válaszolta Rudi büszkén.
A hóemberek nevetni kezdtek.
- Még, hogy a hótündért? Te aztán igen vicces kedvedben vagy!
- Én nem viccelek!
- Nem viccelsz?
- Nem - rázta a fejét hevesen Rudi - ugyanis üzent nekem a hótündér, hogy ma hoz nekem egy igazi trombitát - mesélte izgatottan.
- Hogy te milyen buta hóember vagy? Még azt sem tudod, hogy a hótündér nem is létezik - kacarásztak a társai.
- De igenis létezik!
- Ha létezne, akkor se hozna neked igazi trombitát, hiszen nem is tudsz trombitálni.
- De igenis tudok!
- Neked nincs ki a négy kereked! - legyintettek a hóemberek, és ott hagyták Rudit. Felpattantak a szánkóra, és vígan száguldoztak tovább.

Egyszer csak hatalmas hóvihar kerekedett. Mindannyian beszaladtak a házba, és onnan leskelődtek kifelé.
- Rudi kint maradt! - kiáltott fel az egyikük.
- Most mi lesz? - néztek egymásra ijedten. - Ekkora hóvihart nem él túl egyetlen hóember sem. - Meg kell mentenünk - jelentette ki Hugó, aki mindannyiuk közül a legbátrabb volt. Ezzel mindenki egyetértett, csak azt nem tudták hogyan mentsék meg. Ezen addig tanakodtak, míg nem elállt a hóesés. Ekkor kiszaladtak az udvarra és kiáltozni kezdtek:
- Rudi! Rudi! Merre vagy? - de válasz nem érkezett. Rudi úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
- Lehet, hogy elrabolta a hótündér - mondta az egyik hóember.
- Ne kezd már te is! - mordultak rá a többiek. - Tudod, hogy hótündér nem létezik. - Vagy talán mégis? - néztek egymásra tanácstalanul.
Ekkor, a távoli hegycsúcson megcsillant valami. Mindannyian odanéztek, és egy hóembert láttak, aki a kezében egy trombitát szorongatott.
A trombita úgy csillogott, mint az arany. A hóember belefújt, és a csodás muzsika hangja betöltötte a völgyet.
Idelent ámulva hallgatták.
- Hiszen az Rudi! - kiáltott fel az egyikük.
Izgatott morajlás futott végig Hóvölgyön.
- Hogy került fel Rudi a hegytetőre, és kitől kapta a trombitát? - kérdezgették egymástól.
- Csakis a hótündér vihette fel oda - suttogta egy hóember, de most senki nem mordult rá.
Ott fent a hegytetőn, egy tündér jelent meg Rudi előtt. Csillogó, hófehér haja fürtökben omlott a vállára. Rudi meghajolt előtte, és átnyújtotta neki a trombitát.
- Köszönöm hótündér, hogy játszhattam rajta.
- Bármikor játszhatsz rajta, ha itt maradsz a palotámban - mondta mosolyogva a hótündér.
- Azt nem lehet - vágta rá Rudi. - Haza kell mennem. A barátaim már biztosan keresnek.
- A barátaid? Hahaha - kacagott a tündér.
- Szép kis barátaid vannak neked. Kinevetnek, kicsúfolnak, cserben hagynak. Ezeket nevezed te barátoknak?
- Lehet hogy kinevetnek, az is lehet, hogy kicsúfolnak, de cserben sosem hagynak, abban biztos vagyok - mondta Rudi, és a hótündér kezébe nyomta a trombitát, majd elindult lefele a hegyről.
Csúszkálva, bukdácsolva haladt. Lent a hóemberek lélegzetvisszafojtva figyelték. Ám egyszer csak megcsúszott, és eltűnt egy mély lyukba.
- Rudiiiiii! - zengett ijedten társai hangja, de válasz nem érkezett rá. Hogy miért nem?
Ha hiszed, ha nem, Rudi éppen egy ütött-kopott trombita mellé pottyant. Felkapta a trombitát és fújni kezdte. Olyan vidáman cifrázta, mintha egy hangversenyteremben játszott volna.
- Halljátok? Rudi trombitál! - örvendeztek a hóemberek, és futottak a hang irányába.
- Álljatok meg! - kiáltott utánuk Gurgula, aki a legducibb volt közöttük.
A hóemberek haragosan néztek vissza rá, mert azt hitték, hogy nem akar segíteni Rudi megmentésében. Gurgula azonban nem csak duci volt, de nagyon okos is.
- Sítalpak nélkül sosem jutunk fel oda - bökött a hegyek felé - és vigyünk magunkkal szánkót, és kötelet is - mondta határozottan.
- Igazad lehet - mormogták a hóemberek, és felcsatolták a síléceket. Kerestek egy kötelet, és fogták a szánkót, majd útnak indultak, hogy megmentsék bajba került társukat.
Az út hosszú volt, és igen veszélyes, de mentek rendületlenül.
Igaz, nagyon elfáradtak, mire a szakadékhoz értek. Ott körbeállták a lyukat.
- Itt vagyunk Rudi! Nem esett bajod? - kukucskáltak le a mélybe.
- Ti meg hogy kerültetek oda? - kiáltott fel Rudi döbbenten, majd körbenézett.
Ekkor vette észre, hogy egy mély lyuk alján csücsül.
- Innen sosem jutok ki - suttogta ijedten, és két könnycsepp gördült végig az arcán.
- Ne félj Rudi! Mi kihozunk onnan! - vigasztalták a társai, és a kötélen leeresztették Hugót a mélybe. Amikor leért, Rudi derekához kötötte a kötelet, aki magához szorította az ütött - kopott trombitát.
- Húzzátok! - kurjantotta Hugó, és a hóemberek nekiveselkedtek. Húzták - vonták, ahogy csak bírták, és hopp! Hugó és Rudi már fent is voltak.
- Köszönöm, hogy megmentettetek - rebegte Rudi meghatottan.
- Már hogyne mentettük volna meg a mi kalapos trombitásunkat - ölelték meg a társai -, bár a trombitád igen viharvert - tették hozzá nevetve. Bizony az ajkukra fagyott a nevetés, mert ott termett előttük a Hótündér. Felemelte a varázspálcáját, és láss csodát! Az ócska trombitából egy csodaszép trombita lett. Úgy csillogott - villogott, mintha aranyból lett volna.
- Ez a trombita most már örökre a tiéd Rudi, mert bátor és jó hóember vagy - mondta kedvesen a Hótündér, majd úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna.
A hóemberek szájtátva ámultak és bámultak. Elsőként Gurgula szólalt meg:
- Éljen Rudi!
- Éljen! - kiáltozták a többiek is, miközben felültették Rudit a szánkóra.
- Ugye játszol nekünk valami szépet az úton? - kérdezték, és elindultak hazafelé.
Rudi boldogan fújta a trombitáját. A hóemberek vígan daloltak.
Fekete, kis kalapom,
Csücsül a kobakomon.
Ha trombitám megfújom,
Örül ám néki nagyon.

Véle dalol Hóvölgyben,
Minden kedves hóember.
Oly boldog a kalapom,
Dalold te is a dalom.

Még a hópihék is vidáman, dalolva hullottak alá a magasból.

NyomtatásE-mail