DUNAALMÁSÉRT ALAPÍTÁNY

TeSzedd 2019 Dunaalmáson

       TeSzedd logo datum nelkul

      A Dunaalmásért Alapítvány már többször is szervezett faluszépítő szemétszedést. Nagyon vártuk, hogy ismét meghirdessék a Te Szedd! Önkéntesen a tiszta Magyarországért kampányt és Mi is csatlakozhassunk ehhez a tömegeket megmozgató példaértékű kezdeményezéshez. Idén a Fenntarthatósági témahéthez kapcsolódóan március 18. és 24.-e egy egész héten át lehetett csatlakozni szemétszedő csoportokhoz, vagy saját akciót hirdetni.
     Már hétközben is arról szóltak a híradások, hogy az idei kampány rekordot fog dönteni, a hétvégére érkezett jó idő, pedig még ezeket az előjelzéseket is segített megdönteni. Országszerte 3000 helyszínen 240.000 önkéntes végezte az ország tavaszi nagytakarítását.
      A Csokonai Általános Iskola diákjai hétközben az iskola környékén és a Duna-part egy részén szorgoskodtak és gyűjtöttek össze 27 zsák szemetet.
      Az alapítvány által regisztrált találkozási pontokra is számos jelentkezőt vártunk. Előzetesen kijelöltük a lehetséges területeket, ahol nagyobb mennyiségű elszórt szemét meglétéről már tudtunk így lelkes helyiekkel közreműködve 4 pontról kiindulva kezdhettük meg március 23.-án, szombaton reggel a szemétszedést.
     Reggel 9 órakor napsütésben, szépidőben 73 ismerős-ismeretlen a tájékoztatás és a jelenlétiívek aláírása után nekilátott, hogy megtöltse a 200 db kiszállított „Te szedd!” zsákot! 200 db 120 literes szemeteszsák az 24 m3 (köbméter) faluszerte szétszórt hulladékot jelent! Képzeljünk el 24 egymásra, vagy egymás mellé elhelyezett 1 m3-es vizes tartályt … legyen mondjuk 4 méter széles, 3 méter „mély” és 2 méter magas az építményünk… vagy képzeljük el azt, hogy az iskola egyik osztálytermét padlótól a plafonig megtöltjük szeméttel!

     Elképzelhetetlen, igaz!?


     Elképzelhetetlen és felfoghatatlan, hogy ma, a heti rendszeres szemétszállítás, a házhoz menő szelektív hulladékgyűjtés, az ingyenesen vagy kedvezményes díjért igénybe vehető hulladékudvarok, az évenkénti rendszeres lomtalanítás idejében még mindig vannak akik azt hiszik, hogy sokkal egyszerűbb a falu határában, vagy a község közepén egy elhagyatott részen a bokrok aljában, fák árnyékában megszabadulniuk a háztartásukban felhalmozódott hulladéktól!
     Szavakkal nem tudjuk kellően megköszönni azoknak a családoknak, embereknek, kicsiknek és nagyoknak, fiatalnak és öregnek, akik velünk tartottak ezen a szombaton, hogy Dunaalmás tisztább és szebb legyen, mire virágba borulnak azok a fák.
      Idén mire megnő a fű, már nem kell, hogy eltakarja az Izsán -árok mélyét, mert a patikától a Vöröskőalja utca legvégéig kitakarította 13 önkéntes, köztük az a tatabányai család, akik pont a mi helyszínünket választották, hogy részt vegyenek az akcióban. A Duna kevesebb szemetet visz magával, mert a Lovardától a hivatalig összeszedte a partmenti hulladékot az Öregmalom kapujában gyülekező csoport – iskolások, óvodások, tanáraik, szüleik és velük együtt nyugdíjasok is -. A Tó-melléki út végén, a buszfordulónál, a kőfaragó telep felé és onnan vissza a kerékpár út mentén Külteleki lakosok dolgoztak egész délelőtt, hogy megtisztítsák a területet az útról nem is látható mérhetetlen mennyiségű lomtól. A falu külterületi részén a Római útig a helyi „offroad”-osok gyűjtötték a szemetet. Vasárnap egy kis családnak köszönhetően a Füzi-hegyi úton az utolsó zsákok is megteltek.


      A megtöltött zsákokat Maros Géza traktorral és utánfutóval szállította kijelölt gyűjtési pontra. Vasárnap estére teljes lett a „kupac”, szemmel látható volt, hogy mennyivel lett szebb Dunaalmás!


      A Wikipédia szerint a ’divat’ egy adott kor vagy kultúra irányzata…amely a társas érintkezés szabályait befolyásolja. Divatként hivatkozhatunk egy felkapott szokásra is. Lehetne az új „divat” a környezettudatos gondolkodásmód, az olyan szemléletformáló tevékenységek támogatása, mely az egységből közösséget kovácsol, akár azzal is, hogy arra biztat Te Szedd! össze a mások által illegálisan elszórt szemetet!


MI szedtük! TE szedted! …
ŐK(!) pedig jobban tennék, ha nem dobálnák el …!


KÖSZÖNJÜK A RÉSZVÉTELT!


                                                                                                                    DUNAALMÁSÉRT ALAPÍTVÁNY

NyomtatásE-mail

8. Sovány Malac Vágta

SMV 2018

8. Sovány Malac Vágta Dunaalmáson

2018. december 31.

Ezt a beszámolót január elsején írom. Hideg van. Porlasztott havaseső áztatja a levegőt, a földet. Hálát adok, hogy a tegnapi napon a Jóisten ismét velünk volt, dunaalmásiakkal, hogy a hagyományos Sovány Malac Vágtát ragyogó napsütésben bonyolíthattuk le.

Vagy 80 fő érkezett az Öregmalom kapujához, hogy ismét ezzel a kis szórakoztató futással búcsúzzunk az ó évtől. 64 mindenre elszánt jelentkező vállalta a mezei futás megmérettetését.

Zenével, forró teával és forralt borral, süteményekkel vártuk a „versenyzőket” és a drukkereket. Többen, a felkérésnek is eleget téve, maszkot, vicces fejfedőt vagy jelmezt is magukra öltöttek

Ollé Árpád, Dunaalmás polgármestere nyitotta meg a 8. Sovány Malac Vágtát. Méltatva a kezdeményezők figyelmességét és szervező munkáját és kiemelve a sport, a rendszeres testmozgás egészségjavító szerepét.

6 kategóriában és két távon indulhattak a versenyzők. A rövidebb távon, ami kevesebb kb. 100-120 méter lehetett, az Öregmalom Pagonyt kellett körbe futniuk a nagyon fiatal (1-6 évesek) és a kevésbé fiatal (50 feletti) versenyzőknek. Ugyan a részvétel a fontos majd minden sportban, s különösen itt Dunaalmáson a szilveszteri futásnál, azért megemlítem az egyes kategóriákban elért első három befutó nevét:

A. Pöttömök (0-6 évesek): Boros Patrik, Horváth Zente, Fekete Csanád

B. SILVER + (50 felett): Széll Csaba, Id. Csórik János, Bazsó Anikó és Weimer Éva

A fürgébb korosztályok kb. 800 métert futottak (az Öregmalom Pagony és a réti forrás közötti területen) s a helyezettek:

C. Alsósok (6-10 évesek): Harcsa Soma, Varga Nándor, Smola Maximilián

D. Felsősök (10-14 évesek): Sterczel Balázs, Horváth Levente, Varga Irma

E. Férfiak 18-50 között: Nagy Márk, Gulyás Sándor , Széll Zsolt

F. Hölgyek 18-50 között: Baráth Zita , Kamocsay Éva, Tar Adrienn

A futásokat követően valamennyi versenyző emlékérmet kapott ajándékba. Az első három helyezett pedig még csokit és pezsgőt is vihetett haza. Majd a tombolán még valamennyi résztvevő apró figyelmességek közül válogathatott.

A verseny megszervezésében kitüntető szerep jutott a Dunaalmáért Alapítvány titkárának, Horváth Ágotának valamint Tar Szilárdnak és Vas Ancinak.

A versenyről készített fotók megtekinthetők az alapítványunk honlapján.

A verseny végére kisütött a nap. S ragyogó napsütésben 12 óra körül szétoszlott a Vágtázó csapat.

Boldog Új Évet Kívánva mindenki egymásnak.

Hajrá, Dunaalmás!

                                                                                                                                                                                       Vidovszky Ferenc

                                                                                                                                                                    a Dunaalmásért Alapítvány kurátora

NyomtatásE-mail

2018. december 24. Megszületett a Megváltó

Betlehem

O. Henry:

Háromkirályok ajándéka

 

„A háromkirályok ajándéka” O. Henry leghíresebb elbeszélése. A történet New Yorkban játszódik a századfordulón, s arról szól, hogyan hoz egymásért önzetlenül áldozatot egy fiatal férj s felesége, hogy szegénységükben is megajándékozhassák egymást karácsony ünnepén.  - Olvassátok értő szeretettel! 

 

Egy dollár nyolcvanhét cent. Ez minden vagyona. És ebből is hatvan cent csupa pennyben. Egy- meg kétpennynként rakosgatta félre, úgyhogy már rettegett tőle a fűszeres, a zöldséges meg a hentes, ha belépett a boltba – neki meg égett az arca szégyenében, mert érezte, hogy magukban fukarnak tartják a kicsinyes alkudozása miatt. Della háromszor is megszámlálta. Egy dollár nyolcvanhét cent. És holnap karácsony napja.

Most már világos, nem tehet egyebet, mint hogy lehuppan a kopott díványra, és jól kibőgi magát. Della ezt valóban meg is tette. Ami azt a filozófiai megállapítást váltja ki az emberből, hogy az élet csak zokogásból, szipogásból meg mosolygásból áll, de főként szipogásból.

Míg a ház asszonya a zokogás első stádiumából fokozatosan a másodikba csendesül, nézzünk körül az otthonában. Bútorozott szoba, heti bére nyolc dollár. Koldustanyának éppen nem mondható, de a kolduskataszteren dolgozó közegek bizony könnyen rásüthetnék ezt a minősítést.

Lent a lépcsőházban van egy levélszekrény, amelybe nem fér be a levél, egy villanycsengő, amelyből a látogató egyetlen hangot sem bír kicsikarni, valamint egy névjegy a következő névvel: „Mr. James Dillingham Young”.

A Dillingham név kiírása még a jómódnak abból az idejéből származik, amikor viselőjének heti harminc dollár volt a fizetése. Most, hogy jövedelme húsz dollárra zsugorodott, a Dillingham név betűi is annyira elmosódtak, mintha feltett szándékuk volna, hogy egyetlen szerény és igénytelen D-vé húzódjanak össze. Amikor azonban Mr. James Dillingham Young hazajön, és belép a lakásba, Mrs. Dillingham Young, a felesége, akit Della néven már bemutattunk az olvasónak, csak Jimnek szólítja, és a nyakába borul. Ez pedig igen jó dolog.

Della kibőgte magát, aztán a púderpamaccsal eltüntette arcáról a sírás nyomait. Az ablakhoz állt, és szomorúan kitekintett; a kilátás egy szürke macskára nyílt: a macska a szürke udvar szürke fala alatt sétált. Holnap lesz karácsony napja, s neki összesen 1,87 dollárja van Jim ajándékára. Hónapok óta félrerak minden pennyt, s ez az eredmény. Heti húsz dollárból nem futja sokra. A kiadások nagyobbak, mint számította. Ez örökösen így van. 1,87 dollárja van mindössze, ennyiből vehet Jimnek ajándékot. Az ő Jimjének. Pedig hány boldog órát töltött azzal, hogy kitervelte, mi szépet vegyen neki. Valami finom, különleges, igazán értékes holmit – ami egy icipicit méltó a megtiszteltetésre, hogy Jim tulajdona legyen.

A szoba két ablaka között volt egy állótükör. Az olvasó talán látott már állótükröt nyolcdolláros bútorozott szobákban. Ha egy nagyon sovány s igen fürge mozgású személy nézi benne hosszanti irányú csíkos, gyors egymásutánban megjelenő tükörképét, többé-kevésbé pontos fogalmat alkothat magának a külsejéről. Minthogy Della karcsú volt, megtanulta, hogyan kell megnéznie magát a tükörben.

Egyszer csak elperdült az ablaktól, s a tükör elé állt. A szeme ugyan ragyogott, de az arca húsz másodperc leforgása alatt egészen elszíntelenedett. Gyors mozdulatokkal kibontotta a haját a tükör előtt, s teljes hosszában leengedte.

James Dillingham Youngéknak összesen két kincsük volt: roppant büszkék voltak rájuk mind a ketten. Az egyik: Jim aranyórája, amely még az apjától maradt rá. Ő is az apjától örökölte. A másik Della haja. Ha Sába királynőjének történetesen a szellőztetőaknával szemben volna a lakosztálya, holtbiztos, hogy Della hajmosás után az ablakon lógatná ki a haját, csakis azért, hogy lepipálja Őfelsége ékszereit. S ha Salamon király lenne náluk a házmester, s kincsei az alagsorban lennének felhalmozva. Jim mindig megnézné az óráját, valahányszor elmenne mellette, csakis azért, hogy az öreg a szakállát tépje irigységében.

Mint mondtam, Della leeresztette gyönyörű haját: térden alul ért csillogó, hullámzó, rőt barna hajzuhatag, s mint valami palást, beburkolta egész alakját. Aztán gyorsan, idegesen megint feltűzte fürtjeit. A keze közben tétovázva megállt egy percre, s egy-két könnycsepp gördült le a szeméből a kopott piros szőnyegre.

Magára kapta elnyűtt barna kabátját, feltette a régi barna kalapját. Perdült egyet, s a szeme még mindig csillogott, amikor kiröppent az ajtón, s lefutott a lépcsőn, ki az utcára.

Meg sem állt, míg egy cégtábla elé nem ért, amelyen ez volt látható: „Madame Sofronie. Vendéghaj nagy választékban.” Della felrohant az emeletre, majd pihegve megállt, hogy összeszedje az erejét.

A Madame magas, sápadt, rideg asszony volt, külseje rácáfolt szép nevére.

– Megveszi a hajamat? – kérdezte Della.

– Attól függ – mondta az asszony. – Vegye le a kalapját, hadd látom, milyen.

Della vállán leomlott a barna hajzuhatag.

– Húsz dollár – mondta az asszony, szakértő mozdulattal megemelve a nehéz fürtöket.

– Adja ide a pénzt, de gyorsan – mondta Della.

Rózsaszín lepkeszárnyon repült el a következő két óra. Della végigjárta az áruházakat. Ajándékot keresett Jimnek.

Nagy sokára talált is valamit; mintha egyenesen Jim számára készült volna, csakis neki, és senki másnak. Átkutatta az áruházak egész készletét, de egyikben sem talált hozzá hasonlót. Platina óralánc volt, mintázata nemesen egyszerű, értékét csupán az anyaga hirdette, s nem holmi cikornyás, talmi minta – bár ilyen egyszerű volna minden, ami jó! A lánc valóban méltó volt az Órához. Mihelyt Della meglátta, rögtön tudta, hogy ezt pedig Jim fogja viselni. Olyan ez a lánc, mint a férje. Szerénységgel párosult nemesség, ez az, ami Jimre és a láncra egyaránt jellemző.

Huszonegy dollárt kértek érte, s Dellának nyolcvanhét cent maradt a zsebében, mikor hazasietett. Ennek az óraláncnak a birtokában Jim most már bízvást megnézheti bármely társaságban, mennyi az idő. A pompás órára ugyanis ez ideig olykor csak lopva pillanthatott, mert lánc helyett csupán egy ócska bőrszíjra volt felerősítve.

Hazatérve Della mámoros örömén némileg fölülkerekedett az óvatos, józan megfontolás. Elővette a sütővasat, meggyújtotta a gázt, s hozzálátott, hogy helyrehozza a nagylelkűséggel párosult szerelem romlását. Márpedig, kedves barátaim, az efféle romlást helyrehozni minden esetben roppantul nehéz feladat, mondhatni óriási feladat.

Negyven perc múlva Della fejére apró, tömött fürtöcskék simultak: egészen olyan lett, mint egy huncut iskolás fiú. Della hosszan, gondosan, kritikus szemmel szemlélte tükörképét.

– Ha Jim menten meg nem öl, ahogy meglát – gondolta magában –, akkor biztosan azt mondja majd, hogy olyan vagyok, mint egy Coney Island-i kóristalány. De mihez kezdtem volna egy dollár nyolcvanhét centtel?

Hét órára kész volt a kávé, a hirtelen sült borjúszeletekhez pedig a kályha szélén állt a forró serpenyő.

Jim pontosan járt haza. Della a markában szorított óralánccal az asztal sarkán ült, az ajtó mellett, amelyen a férje majd belép. Aztán egyszerre csak meghallotta Jim lépteit a lépcsőházban, lent az első emeleten, s erre hirtelen elsápadt. Della gyakran fohászkodott magában egészen egyszerű, mindennapi dolgokért, s most azt rebegte: Édes Istenem, add, hogy Jim így is szépnek találjon!

Kinyílt az ajtó, Jim belépett, s az ajtót betette maga mögött. Sovány, magas, az arca komoly. Szegény fiú, mindössze huszonkét éves, és már családfenntartó. Új felöltőre lett volna szüksége, és nem volt kesztyűje.

Jim megállt az ajtónál, mozdulatlanul, mint a vizsla, mikor fürjet szimatol. Dellára szegezte tekintetét, de az asszonyka nem tudott kiolvasni a szeméből semmit, és megrettent. Jim pillantásában nem volt sem harag, sem meglepődés, sem rosszallás, sem iszonyat, sem valamilyen más érzés, amelyre Della felkészült. Jim csak bámult rá mereven, furcsa, kifejezéstelen arccal.

Della leugrott az asztalról, és elébe állt.

– Jim drágám – kiáltotta –, ne nézz így rám! Levágtam a hajamat, és eladtam. Itt a karácsony, és nem akartam, hogy úgy múljon el, hogy meg ne ajándékozzalak. A hajam majd kinő megint, mondd, ugye, nem haragszol? Muszáj volt megtennem. Az én hajam nagyon gyorsan nő. Szólalj hát meg, Jim, mondd, hogy: Boldog karácsonyi ünnepeket!, és örüljünk egymásnak. Ha tudnád, milyen szép, milyen gyönyörű ajándékot vettem neked!

– Levágtad a hajad? – kérdezte Jim nehezen forgó nyelvvel, mintha a legkeményebb szellemi megerőltetéssel sem bírta volna ezt a nyilván való lényt megérteni.

– Levágtam és eladtam – mondta Della. – Hát így már nem tetszem neked? Pedig az vagyok, aki voltam, a hajam nélkül is, nem igaz?

Jim furcsán körüljáratta tekintetét a szobában.

– Azt mondod, nincs meg a hajad? – szólt szinte bárgyú arccal.

– Hát aztán – válaszolt Della. – Mondom, hogy eladtam. Volt, nincs, vége. Karácsonyeste van, kisfiam. S most légy kedves hozzám, hiszen miattad vágtam le. A hajamat szálanként megszámolhatták – folytatta az asszonyka, hirtelen elkomolyodva, édes-melegen –, de ki méri fel, hogy én téged mennyire szeretlek?!… Süthetem már a húst, Jim?

Jim hamar magához tért különös révületéből. Karjába kapta asszonykáját. S mi most tíz másodpercre fordítsuk el tapintatosan a tekintetünket, vegyük figyelmesen szemügyre valamely jelentéktelen tárgyat a szobában. Heti nyolc dollár vagy évi egymillió – hát nem mindegy? A matematikusok vagy más okos emberek bizonyára helytelenül válaszolnák meg ezt a kérdést. A három napkeleti bölcs értékes ajándékokat hozott, de ilyen kincs nem volt a kincseik között. A továbbiakban majd fény derül e homályos célzásra.

Jim kihúzott a zsebéből egy csomagot, s az asztalra dobta.

– Nehogy félreérts, Dell – mondta. – Felőlem levághatod, leborotválhatod vagy megmoshatod a hajad, attól még én éppúgy foglak szeretni. De bontsd csak ki ezt a csomagot, és tüstént meglátod, miért voltam úgy oda az első pillanatban.

A fürge fehér ujjak sietve letépték a spárgát meg a papírt. Aztán elragadtatott örömsikoly hangzott fel, majd sajnos nőies hirtelenséggel keserves zokogás és jajveszékelés, úgyhogy a ház urának minden rendelkezésre álló eszközt latba kellett vetnie, hogy megvigasztalja az asszonyát.

A csomag ugyanis a Fésűket tartalmazta, azt a fésűkészletet, amely már régóta Della csodálatának tárgya volt, egy broadwayi üzlet kirakatában. Gyönyörű fésűk voltak, tiszta teknőcből, a szélük ékkővel kirakva, pontosan az az árnyalat, amely az ő hajdani szép hajához illett volna. A fésűk sokba kerültek, Della szíve mégis majd elepedt értük, pedig semmi reménye sem volt rá, hogy ez a készlet valaha is az övé legyen. S íme, most mégis az övé lett, s az áhított ékességnél is gyönyörűbb hajfonat… nincs többé!

Della kebléhez szorította a fésűket, s végre mégis ráemelte tekintetét a férjére. Könnyben úszó szemmel, mosolyogva mondta:

– Az én hajam ám nagyon gyorsan nő!

Aztán mintegy leperzselt szőrű kismacska, hirtelen felszökkent, s felkiáltott:

– Jaj!

Jim még nem látta az ő ajándékát. Della mohó várakozással nyújtotta felé a nyitott tenyerén. A tompa fényű nemesfém szikrázva csillant meg az asszonyka szenvedélyes szerelmének fényében.

– Ugye, csodálatos ez a lánc, Jim? Bejártam érte az egész várost. No, most aztán napjában százszor is megnézheted, mennyi az idő. Add csak ide az órád, hadd lássam, milyen rajta.

De Jim ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, ledőlt a díványra, kezét a tarkója alá tette, és csak mosolygott.

– Della – mondta –, rakjuk el a karácsonyi ajándékokat, őrizzük csak egyelőre a szekrényben. Túlságosan szépek, semhogy pillanatnyilag használhassuk őket. Eladtam az órámat, abból vettem neked a fésűket. Süsd ki azt a húst, kérlek.

A háromkirályok, akik ajándékokat hoztak a jászolban fekvő kisdednek, mint tudjuk, bölcsek voltak, nagyon bölcsek. Ők találták ki a karácsonyi ajándékozás szép szokását. S minthogy bölcsek voltak, bölcsesség volt bizonyára az ajándékaikban is; nyilván minden ajándékuk különleges ajándék volt, ki lehetett cserélni, ha történetesen más is ugyanazt hozta volna. Én itt bárdolatlan szavakkal egy jelentéktelen történetet mondtam el két bolondos gyerekről, akik hónaposszobában laktak, s balga módon feláldozták egymásért legdrágább kincsüket. Befejezésül hadd mondjam meg mégis napjaink bölcseinek, hogy minden ajándékozó közül ők ketten voltak a legbölcsebbek. Az ilyenek a legbölcsebbek mindazok közül, akik ajándékokat adnak, és akiket megajándékoznak. Mindenütt ők a legbölcsebbek. Bizony mondom, ők a napkeleti királyok.

 

The Gift of the Magi, 1905

 

NyomtatásE-mail

2018. december 23. Fadíszítős mese

dec 24.1

Mester Györgyi 

A csúcsdísz

 

A panelban évek óta egyforma volt a karácsony. A sematikus forgatókönyv szerint, elővették az ágyneműtartóból az összehajtogatott, ezüstszínű műfenyőt, ráaggatták a színes üveggömböket, az aranyszínű masnikat, az évről-évre megtartott, kőkemény szaloncukrot - mondván, amit evésre szánnak, azt úgyis frissen veszik, és napok alatt elfogy -, befejezésképpen a villanyégőket csíptették fel az ál-karácsonyfára. A karácsonyi vacsora - az elmaradhatatlan kacsasült, vöröskáposztával - kísérőjéül pedig ott volt a Spar-beigli.

Nem csak a gyerekek unták, igazán már anyukának is elege lett belőle. Túl egyhangú volt így az ünnep, nem tartogatott már örömöt, se meglepetést, egyikük számára sem.

Na, ezen akartak változtatni mindnyájan, ezért kapva-kaptak anyuka javaslatán: menjenek le Zalába, az anyai nagyszülőkhöz, úgyis olyan régen karácsonyoztak együtt.

Meglehet, a parasztházban nem lesz fürdőszobai pancsolás, viszont a gázkonvektor miatt se kell bosszankodni, sőt, a modern villanysütő is kimenőt kap, de legalább minden más lesz, mint az eddigi karácsonyok alkalmával. A változás gyönyörködtet - tette hozzá a kiskamasz Marci, mert ezt már hallotta valahol.

Miközben autóztak a zalai dombok között, egyre fehérebb lett a táj. Eleinte csak szállingózott, később azonban nagy pelyhekben hullott a hó, és bár a vezetésnél óvatosnak kellett lenni, a szikrázóan hófehér bundában parádézó táj látványa kellő kárpótlást nyújtott még a sofőrködő apukának is.

A nagyszülők, az érkezés után, azonnal befogták a két gyereket.

- Panka, te a konyhába jössz, megnézed, hogyan készül a rőfös kalács - adta ki az utasítást nagymama. - Akár segíthetsz is. Tudom, anyádnak és neked is kedvencetek ez a sütemény. Most ez lesz beigli helyett.

Nagypapa a fiúkat dirigálta.

- Marci, apád és te velem jöttök. A községházán meghirdették, kalandparkot létesítenek az erdőben. A cél érdekében, egy kisebb területen kiirtják a fákat. A helyi lakosok ingyen vághatják ki onnan az idei karácsonyfájukat. Igyekezzünk, hogy nekünk is jusson még valami.

Száz szónak is egy a vége, elindultak. Valóban, a majdani kalandpark területe már tisztán látszott, ami nem is csoda, sok fát kivágtak, hiszen másnap már Szenteste. Azért szerencséjük volt, nagyapó igen szép, formás fenyőt talált. Jóval magasabbat és dúsabb levélzetűt, mint az otthoni, idealizált, ezüst műkarácsonyfa.

A fát lovas szánnal hazavontatták, otthon pedig elmerülhettek a már sülő rőfös kalács mennyeien édes illatában.

A fenyő tönkjét nagyapa hozzáértően megfaragta, majd a tartóval együtt beállította a tisztaszobába.

- Itt sokáig eláll, nem hullanak le a tűlevelei - mondta -, mivel ezt a helyiséget ritkán használjuk, és csak akkor fűtjük fel kissé, ha vendég van a háznál. - Tegyük rá az itt szokásos, falusi díszeket is - folytatta nagypapa.

És előhozott egy szakajtó olasz diót. Hogy miért volt olasz, azt a fajtájával magyarázta, és tény, hogy Olaszország nagyobb Magyarországnál, de ezek a diók is kétszer akkorák voltak, mint általában a dió szokott lenni. Nagypapa ügyesen madzagot ragasztott rájuk, de előbb egy-egy gyufaszálat ütött mindegyik dió tetejébe. Arra került a hurok.

A két gyerek csak ámult-bámult, egészen másként ment ez itt Zalában, mint odahaza. Otthon drága üvegdíszekkel díszítették a műfenyőt, itt meg megtette helyette a sima, festetlen dió is. Nagymama már korábban elkészítette a pattogatott kukoricából készített füzéreket, amik egészen megszépítették a fát. És az az illat! Mintha maga az erdő költözött volna be a tisztaszobába! Friss, fanyarzöld, valódi gyantaillat!

- A meglepetés, szó szerint, a „csúcsdísz” még hátra van - ígérte nagyapa. - Azt majd meglátjátok vacsora után, gyertyagyújtáskor, az ajándékok kibontásánál.

Végre az is bekövetkezett. A vacsora, a libaaprólékból készült finom leves, a ludaskásával körített, pirosra sült libacomb, na meg a rőfös kalács elfogyasztása után, türelmetlen kíváncsisággal várták a fán található, beígért meglepetést.

Amikor a gyertyák már fényesen lobogtak, és sziporkázva sistergett a csillagszóró, Marci elsőként szaladta körbe a nagy fát, a meglepetést keresve. Meg is találta.

- Nagypapa, ez csodálatos! Csúcs ez a dísz! És milyen élethű a kis mókus! Ahogy kapaszkodik abba a nagy dióba!

Most nagyapón volt a meglepetés sora.

- Mókus?! Miről beszélsz?! Hiszen a fenyő csúcsán, a szalmából, kézzel font csúcsdíszt szántam meglepetésnek!

Akkor megkerülte ő is a fát, és legnagyobb meglepetésére, a csúcstól kicsit lentebb, meglátott egy igazi, élő mókust, amint ott ücsörgött egy vastagabb ágon, és apró mancsai között lelkesen szorongatott, hogy el ne vehessék tőle, egy méretes olasz diót. Szép volt, tényleg, mintha csak a legkiválóbb plüssanyagból, a leghozzáértőbb játékgyártó készítette volna.

- Hát ez még nekem is meglepetés - mondta nagyapó. - Az erdő ajándéka - tette hozzá. Tartozéka a fának, amitől nem akart elszakadni, és mivel olyan sűrűek voltak a fenyőágak, észre se vettük, hogy a fával együtt hazahoztuk annak lakóját is. - Ne ijesszük meg. Ha elvan a dióval, legalább nem éhezik. Ilyenkor már úgyis kevés ennivalót nyújt az erdő. Majd éjszakára résnyire nyitva hagyjuk az ablakot, így ha akar, haza mehet.

Mindenki megcsodálta a mókust, majd lábujjhegyen kimentek a tisztaszobából, nehogy elijesszék.

Reggelre eltűnt a mókus, ott maradt azonban utána három, üresen fityegő cérnahurok, amin korábban olasz dió függött. Talán többször is fordult, és elvitte téli tartalék élelemnek.

De nem bánták. Panka és Marci boldogok voltak, hogy nekik volt azon a télen a legszebb karácsonyfájuk, amin igazi „csúcsdísz” volt.

NyomtatásE-mail

2018.12.22. Már csak kettőt kell aludni!

walnut 3815513 640

A kicsi dió 
 - Székely mese -  

 

Élt egyszer egy szegény ember, s annak annyi volt a gyermeke, mint a hangyaboly. A gyermekek sokszor harmadnapig sem kaptak egy falat kenyeret, olyan nagy szükség volt a háznál. A szegény ember azért elindult, hogy valami kevés ennivalót keressen a gyermekei számára. Amint megy egy erdős helyen, eleibe áll az ördög ember képében, s azt kérdi tőle:
– Hova mész, te szegény ember?
– Én megyek, hogy egy kis élelmet szerezzek a gyermekeimnek, ha valamihez nem fogok, mind meghalnak étlen – feleli a szegény ember.
Arra azt mondja az ördög:
– Azért egy tapodtat se menj tovább, majd én adok neked egy olyan portékát, amit ha okosan használsz, gazdag leszel, s nem lesz soha szükség a házadnál. Nesze ez a kicsi dió, ennek az a tulajdonsága, hogy akármit parancsolsz neki, mindjárt meglesz egyszeribe.
– De hát én azért neked mit adjak? – azt kérdi a szegény ember.
– Én nem kérek sokat – feleli az ördög -, csak azt add nekem, amit te nem tudsz a házadnál.
A szegény ember gondolkodik, hogy mi volna az, amit ő nem tud. De semmi eszébe nem jutott, s minthogy erősen meg volt szorulva, odaígérte. Akkor az ördög átadta a diót a szegény embernek, s elváltak egymástól.
Hazaérkezik a szegény ember a dióval, s kérdi a felesége:
– Hát hoztál-e valami ennivalót? Mert szinte halunk éhen, úgy oda vagyunk!
– Én, hallod-e, semmi ételfélét nem hoztam – azt mondja a szegény ember -, hanem hoztam egy ritka diót. Ezt pedig adta nekem egy ember, s az azt mondotta, hogy ennek a diónak akármit parancsoljak, minden éppen úgy lesz.
– S ezt miért adta neked, mert tudom, hogy ingyen csak nem adta – kérdi a felesége.
Azt mondja rá a szegény ember:
– Nekem egyebet nem mondott, csak annyit, hogy amit én a házamnál nem tudok, azt adjam neki a dióért. Én gondolkodtam, de semmit se tudtam olyat, oda is ígértem.
Arra fellobban a felesége, s azt mondja:
– No, te pogány, mit tettél, látod-e, én most várok gyermeket, s te azt nem tudtad eddig, s eladtad előre a gyermekünket.
– Már, feleség arról én nem tehetek, ennek most már úgy kell lenni – azt mondja az ember, s parancsol a diónak: – No, te kicsi dió, az én házam népének velem együtt étel, ital, ruházat s minden bőven legyen!
S arra meglett minden, amit az ember mondott, s a háznép olyan jóllakott a legfinomabb ételekkel, ahogy többször sohasem. A gazda mármost még nagyobbra akart terjeszkedni, s parancsolta a diónak, hogy neki a kicsi háza helyett legyen egy szép kőháza, körülötte szép kertek, a mezőn, közel a faluhoz, az ő számára szép kaszálók s szántóföldek, azonkívül mindenféle marhák, majorságok. Meg is lett minden, éppen az õ kívánsága szerint.
Gazdag ember lett a szegény emberből, s közben a feleségének is megszületett a gyermeke. Mikor a legderekasabban folytatnák a gazdaságot, egyszer egy estefelé hozzá megy két öreg ember, s szállást kérnek tőle éjszakára. Ő adott is szállást örömmel s jó vacsorát.
Este, ahogy vacsorálnak, azt mondja a két öreg a beszéd között a gazdának:
– Tudjuk mi, hogy az ördög eljön az éjjel, hogy ha lehet, elvigye a te legkisebb gyermekedet, akit te nem tudva, szorultságból odaígértél neki. Mi azért jöttünk, hogy az ártatlant megmentsük, hogy ne essék az ördög kezébe. Fogadd meg a mi szónkat: mikor lefekszünk, tegyél az asztalra az ablak mellé egy egész kenyeret, hadd legyen az ott az éjjel.
A gazda az asztalra teszi a kenyeret, s azzal lefeküsznek, s elalusznak mind, ahányan voltak. Mikor legmélyebben aludnának, egyszer tova éjfél felé kinn az ablak alatt megszólal az ördög, s azt mondja:
– Hallod-e, házigazda, tudod, mit ígértél nekem, mikor az erdőben találkoztunk? Add ki most, én azért jöttem.
E szavakat a háziak közül senki sem hallotta, mivel mind aludtak, de a kenyér megszólalt az asztalon, s azt mondta:
– Csak ülj veszteg odakint, várakozzál egy keveset, tűrj te is, mert én is eleget tűrtem s várakoztam. Engem még az elmúlt esztendőben ősszel elvetettek a földbe, egész télen ott ültem s várakoztam, várakozzál te is. Mikor kitavaszult az idő, akkor nőni kezdtem lassanként, s vártam, hogy nagyra nőjek, várj te is. Mikor az aratás eljött, valami horgas vassal nekem estek, levagdaltak, csomóba kötöttek, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Azután szekérre raktak, egy rúddal lenyomtattak, a faluba vittek, s várakoztam, várakozzál te is. Ott asztagba raktak, rám tapodtak, hogy ropogtam bele, s tűrnöm kellett, tűrj te is. Onnan behánytak a csűrbe, valami összebogozott két darab fával agyba-főbe s két oldalba is jól megvertek, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Onnan zsákba gyúrtak, malomba vittek, két keringő kő közé öntöttek, hogy egészen összeromlottam. De el kellett tűrnöm, tűrj te is. Onnan hazavittek, tekenőbe tettek, rám töltöttek valami sós vizet, s az öklükkel két óra hosszat dömöcköltek, gyúrtak, kínoztak engem. S akkor, ami legnagyobb kín a világon, egy behevített égő tüzes kemencébe behánytak egy nagy falapáttal, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Ott jól megsütöttek, még meg is égettek, onnét kitettek, ide behoztak, egy nagy vaskéssel darabokra hasogattak. No, látod már, hogy én mennyit tűrtem, szenvedtem s várakoztam, tűrj s szenvedj, s várakozzál te is.
Az ördög erősen bízott, hogy mihelyt a beszédnek vége lesz, övé lesz a gyermek, de abban bizony megcsalatkozott, mert éppen a beszéd végével megszólalt a kakas, s azontúl nem lehet neki hatalma az emberek között. Azért hát elfutott a maga országába. Így maradott meg a gazdának a kicsiny gyermeke.
Jókor reggel a gazda jó reggelit adott a két öreg embernek, s megköszönte a feleségével együtt, hogy a fiacskájukat megmentették az ördög kezétől. A két öreg avval továbbutazott, s a szegény ember meg a felesége ma is gazdagon él, hacsak a kicsi diót el nem vesztették azóta.

NyomtatásE-mail